Nincsen két jobboldali erő

Az egyszeri belpolitikai publicista némi csodálkozással olvashatja azokat a posztokat és kommentárokat, melyeket az új fővárosi kinevezések listája felett érzett megdöbbenés váltott ki egyes közéleti véleményformálók között – különösen olyanok részéről, akik magukat jobboldalinak tartva a jelenlegi magyar kormány elszánt kritikusai. Oyanok is hasonló véleményeket fogalmaztak meg, akik konzervatív öndefiníciójuk ellenére 2010 előtt is a baloldalt támogatták.

Ezek a bejegyzések némileg új fényt vetnek azokra a vitákra, melyek többé-kevésbé nyilvánosan dúltak a különböző – marginális, illetve mainstream – konzervatív táborok között. Előbbiek érvei summázva úgy szóltak, hogy nem csak a hagyományos jobb- és baloldal között lehet választani, mert létezik olyan kormányzásképes, politizálni képes polgári erő, ami legalábbis fontos káderekkel tud ellátni egy hatalomra kerülő civil-ellenzéki összefogást. A kormánypárti érvek ezzel szemben úgy szóltak, hogy mindez illúzió:

és természetesen nem fognak szerepet adni a kiugrott konzervatívoknak egy jövőbeli ellenzéki kormányban.

Hogy a kormányváltás kérdéseire is igaz-e a most megvalósuló séma, természetesen nem lefutott kör, hiszen a miniszterelnök továbbra is Orbán Viktor lesz, és nem véshető kőbe, hogy az önkormányzati választáson megvalósult forgatókönyv egy országgyűlési választáson is működőképes lenne. Ennek ellenére intő jel lehet a „csalódott konzervatívok” táborának, hogy a 2010-ben még örömmel leváltott szocialista éra káderjei bukkannak fel különböző vezető fővárosi pozíciókban.

Egy volt kormánypárti, azóta ellenzéki publicista ezt írja: „A Gyurcsány-kormány miniszterei is beültek a fővárosi cégekbe… mit mondjak azoknak a választóknak, akik elhitték, hogy ez most nem olyan, lesz, hanem más. Hogy ez nem az. Egy ismerősöm mondta a választások után, hogy na, eljött nekünk a Kánaán. Hát nem, barátom, nagyon nem. Sőt, itt kezdődik az igazi küzdelem.” Kollégája szerint „a választási eredmények utáni illúziók... nagyon hamar csalódáshoz fognak vezetni... Ha csak a mai híreket nézem, eléggé úgy fest, hogy igaza lesz”. S végül egy örökkön kormánykritikus konzervatív történész ezt írja: „[A] fidesszel együtt mutyizó szocialist[ák]… szemérmetlen aljas disznók. Mikor szűnik meg már végre az MSZP[?]!”

A fentiek tükrében néhány konklúzió levonása kézenfekvőnek tűnik. Nyilvánvalónak látszik, hogy az ellenzéki összefogás címszava alatt a legkevésbé sem a csalódott jobboldaliak helyzetbe kerüléséről van szó, hiszen láthatóan ők is csak kibicelő, kommentáló szerepre kényszerülnek. Úgy néz ki, nem volt valóságtól elrugaszkodott az egyes kormánypárti publicisták által megfogalmazott kritika, miszerint „mit várnak a csalódott konzervatívok, úgysem őket fogják állásokkal jutalmazni, ha majd bukik a NER”. Aki azt remélte, hogy Fidesz-mentes konzervatív reneszánszt érhet el, ha majd Gyurcsány Ferencékre szavaz, a jelek szerint önmagát áltatta.

Az objektív szemlélő továbbá azon is elgondolkodik, hogy a politika vajon mennyire a vallott értékekről, és nem a hatalom megszerzéséről és megtartásáról szól. A csalódott konzervatívok minden jel szerint filozófiai és ideológiai síkon képzelték el az „igazi konzervativizmus” visszahozatalát, és nem gondoltak bele abba, hogy

Érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon ilyenkor tényleg azt vizsgálják-e a hatalomba visszatérő ellenzékiek, hogy a pozícióra kiszemelt egyén elegendő Tocqueville- és Bibó-idézetet ismer-e, és nem azt, hogy a 2010 előtti időszakban tapasztalatot szerzett, megbízható kádernek bizonyult-e.

Az előre látható tény – és ezt minden elsodródott és most is sodródó jobboldali végiggondolhatja – a következő: ha nem a jobboldal nyer, akkor bizony a baloldal nyer.

Nincsen két jobboldali erő Magyarországon. Jelenleg egy jobboldal van, minden egyéb vélemény önáltatás.