Előre kell bocsátanom, hogy mind a négy alkotóról egyszerűen lehetetlen egyszerre, egy íráson belül szólnom. Illetve lehetne, de annak nem látom értelmét, hogy csak a sértődések elkerülése végett mindenki kapjon néhány sort, letudjuk a kötelező köröket és viszontlátásra.
A kiállítás résztvevői közül Kondor Attila munkáit – és munkásságát – tartom a legizgalmasabbnak és – bizonyos szempontból – a legaktuálisabbnak is. Nem mintha Konkoly, Szotyory vagy Lajta munkái nem érnének meg egy misét. Megérnének. De érzésem szerint az általuk bejárt és belakott festői terek nem lépik át azokat a határokat, amelyeket a képzőművészeti konvenciók jó ideje kijelöltek. Magyarul a műveik így vagy úgy az utóbbi évszázadok festészeti tradícióinak egy-egy állomását, ideiglenes végpontját jelenítik meg, viszont ezen végpontok átlépésének lehetőségét nem vetítik előre, nem hordják magukban. Mindennek persze semmi köze festményeik esztétikai minőségéhez, csupán arról van szó, hogy Kondor Attila műveiben fellelhető valami többlet, és ez a többlet épp a
határok átlépésével, a képzőművészeti és szellemi tradíciók radikális újragondolásával
áll a legszorosabb kapcsolatban.