Összeomlás, klímavészhelyzet: az új spektákulum

2019. október 28. 10:52

Uri Dénes Mihály
Mandiner
A környezetvédelmi akcionizmus a természet védelmét látványossággá változtatja. Az ökológiai válság ellen jóval többet tesznek a vidéki (bio)gazdák, akik ökológiai rendszereket hoznak létre, élő- és munkahelyet teremtenek.

A »modernség« […] a legjelentősebb, legcsodálatosabb kultúrhelyzet.” (Balázs Béla: Művészetfilozófiai töredékek)


 

[…] ugyanolyan itt minden, mint másfelé,

továbbra is dudva, bozót, szemét borítja a földet,

és csak arra használják,

hogy járnak rajta.”

(Oravecz Imre: Action gratuite)

 

 

Miközben az úgynevezett klímatüntetések és -sztrájkok – szándékaik szerint – ökológiai rendszereink egyik létező és fontos problémájára, a klímaváltozásra kívánják felhívni a figyelmet, aközben maguk is e problémát okozó válságot példázzák.

A tüntetők maguk is részesei a fennálló rend rítusainak,

a demonstrációval így csak megerősítik azokat. A „klímatüntetés” nem kilépés a technológiai társadalom rendjéből, nem az egész szempontjainak érvényre juttatása a fragmentáltsággal szemben, hanem éppen megerősítése a fennálló rend kereteinek. A „klímavédő” demonstrációk, a pénteki tanításmentes napok (Fridays For Future) nem kizárólag természetvédelmi célokat szolgálnak: mindenekelőtt identitást adnak azoknak a fiataloknak, akiket – alkalmasint életkorukból fakadóan is – a „nem várhatunk tovább”, „az előző generációk elrontották”, illetve, ez utóbbival összhangban, a „mi vagyunk az utolsó nemzedék” érzése késztet politikai cselekvésre.

 

A „klímaváltozás elleni harcot” a progresszív (techno)társadalmi (és nem csekély mértékben baloldali-forradalmi) utópiák forgatókönyvei szerint elképzelő résztvevők generációs érzést és politikai identitást kapnak a tüntetésektől, megoldást azonban nem, mert az nem a globalista mozgalmakban, hanem a lokális cselekvésben és a természet rehabilitálásában van.

*

A környezetvédelmi akcionizmus a természet védelmét spektákulummá változtatja, igazolva Paul Virilio tételét, miszerint „a kép fontosabb, mint a dolog, amelyet ábrázol”. (Paul Virilio, Háború és televízió) E tüntetések olyan identifikáló performanszok sorozatai, amelyek koreográfiája messzemenőkig szem előtt tartja a közösségi médiumok vizuális kritériumait. Az ökológiai szemlélet azonban más, inkább egyfajta csendes revolúció: az erdőkerülés, az élhető, otthonos környezetért munkálkodás, az állatokkal, növényekkel való foglalatoskodás (a gazdálkodás) csendje a technológia, a fogyasztói társadalom és a tüntetések kakofóniájával szemben.

Az ökológiai válság negatív hatásai ellen jóval többet tesznek például a vidéki (bio)gazdák,

akik ökológiai rendszereket hoznak létre, élő- és munkahelyet teremtenek, szervesen kapcsolódnak kisközösségeikhez, szemben az utcákon vonuló vagy éppen behaló „klímatüntetőkkel”. A közösségi hálón azonban a mindenkori politikai elitnek szánt üzenetek, a jövőért aggódó szlogenek számíthatnak jelentős visszacsatolásra, és nem a birkaólak. A környezetvédő sokaság követelései kevéssé kapcsolódnak természetképünk rehabilitálásához vagy életformánk helyreállításához: a „klímavédelmet” haladó politikai cselekvésként – így a konzervativizmussal szemben állóként – artikuláló akciók a modernség azon hagyományának a talaján állnak, amely a technológiai és társadalmi (politikai-ideológiai) progresszió totalizálásával egyszerre hajtotta végre a természet kizsákmányolását és „szabadította fel” az embert természetes (az életnek értelmet adó és a fenntarthatóságot lehetővé tévő) kötöttségeitől, amivel aztán egy csapásra elmetszette azt saját hagyományaitól és eltávolította a természettől is.

 

A „modernség egész programja éppen a természet legyőzésére irányul” (Lánczi András, A rendszerváltás második felvonása, Mandiner 2019/1.), az ennek bírálataként alakot öltő konzervatív gondolkodás viszont a természet megőrzésének lehetőségeként tárul fel előttünk. A modernség természet- és emberképéből táplálkozó tüntetéssorozat végül önmagába hajlik vissza: a „klímavédelem” maga is annak a diskurzusnak a terméke, amely ellen harcolni kíván, a „klímatüntetés” és a „klímavészhelyzet” az ökológiai válság kicsinyítő tükre.

 

A helyreállítás szükségképpen helyre állítás is, vagyis otthon-lét a tájban és egy hagyományban. A táj maga a lokalitás, vagyis globális helyett „nemzeti”. Ennél fogva a természetvédelem sem lehet más, mint nemzeti, aminek a transznacionális mintázatok kizárólagos követése helyett kimondottan érzékenynek kell lennie a helyi tradíciókra is. A globális tömegmédiumok sajátosságaiból fakadóan sohasem volt még olyan közel, ami messze van és olyan távol, ami közel van. Szívszorító látni a csonttá-bőrré fogyott jegesmedvét, ám

közben a behurcolt inváziós fajok folyamatosan kiszorítják erdeink flóráját

(a Vértes erdőjében például már a coloradói fügekaktusz is megtalálható, de jelentős probléma a homoki prérifű is stb.), ragadozó madaraink közül számosan mérgezések áldozatává válnak minden évben, fecskéink száma jó esetben csupán stagnál és így tovább.

 

Úgy fest, mintha a természetvédő szakembereknek és civileknek a hazai sokféleség megőrzésért tett jelentékeny erőfeszítései, akárcsak maguk a honi problémák, jóval alacsonyabb hangerővel jelennének meg a „klímavédő” diskurzusokban, mint az egzotikus tájak állat- és növényvilágának megpróbáltatásai, a jégsapkák olvadása vagy a lángoló esőerdők (amivel paradox módon éppen azt az érzetet erősítik, amit egyszersmind bírálnak is, azt tehát, hogy az ökológiai válság csak valahol a messzi tájakon van).

 

 

A táj maga is identitásalkotó fenomén: minden közösség azonosságtudata elválaszthatatlan az otthontól. Ám míg a táj arcot kölcsönöz a benne élőnek, addig „a bolygó” bajosan képes erre. A világnézetek közötti újabb törésvonal aligha véletlenül húzódik a bárhol lehet élni és a csak valahol lehet élni között. Mert a világpolgárnak nincs otthona, éppen ezért a természet védelmét sem tudja elvégezni. A világpolgár hontalanságából fakad, hogy mindenáron a bolygót akarja megmenteni (mert ő „bárhol” akar élni) és nem azt a tájat, várost vagy falut, kivált nem ezek hagyományait, amelyekhez, elvileg, kötődik.

 

„A bolygó” azonban nemigen szorul megmentésre. Aki „a bolygót” és „az emberiséget” akarja megmenti a klímaváltozás negatív következményeitől, az minden jó szándéka ellenére olyan politikai nyelvet beszél, amelynek kiinduló fogalma valójában holt fogalom, elvárásai pedig utópisztikus mintázatokat követnek.

 

„Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. [...] Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmi se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok.” Az emberiségre való hivatkozások nem véletlenül juttathatják eszünkbe Kosztolányi Édes Annájának Moviszterét, aki pontosan ragadta meg a végletekig eltávolított, amorf, éppen ezért a felelősségvállalástól teljességgel mentesítő (ám minduntalan hivatkozható) univerzális és a mindig itt és most értelmezhető, konkrét alakot öltő, sokféle egyedi közötti különbséget.

 

A helyi tradícióhoz sokkalta jobban ragaszkodó konzervatív habitus természetesebben illeszkedik az ökológiai szemlélethez, mint a lokális helyett inkább a globális mintázatokra nyitott kozmopolita világkép.

A problémamegoldás helyi keretrendszere nem akadálya, hanem feltétele a környezeti válság valamiféle megoldásának.

A biodiverzitás társadalmi megfelelője a kulturális sokszínűség, az uniformizált világcivilizáció azonban nem tolerálja a lokális sokféleséget.

*

Az ökodiskurzusban – a konzervatív érvvezetés erősödő jelenléte ellenére is – egyértelműen a globalista-kozmopolita nyelv uralkodik továbbra is. E diskurzusban nem csak a „bolygóban” gondolkodás, de sajnálatos módon az urbánus szemlélet is szinte kizárólagossá vált. Az urbánus „zöld” gondolat leginkább technológiai, energetikai, hulladékkezelési problémákról beszél, ökológiai agendáját rendre a napelemek, az elektromos autók és a közösségi közlekedés villanyvezetékeire húzza fel. E szemlélettől nem független az állattartás szinte teljes félreértése, amiként „a mezőgazdaság” bűnbakká kikiáltása sem.

 

A „klímavédelem” diszkurzív keretei között gyakorta nem csak, hogy nem tesznek különbséget a mezőgazdálkodás különböző (az iparnak alárendelt intenzív és a természethez alkalmazkodó) formái között, de alig-alig artikulálják a háztáji gazdálkodásnak a biológiai sokféleségben betöltött szerepét sem. Amiként azt sem, hogy az ipari forradalomig a biodiverzitás valójában nem csökkent, hanem nőtt az ember tájhasználó tevékenysége nyomán. Az iparosításig és az ipari érdekek totalizálásáig az ember a tájátalakítás, vízrendezés és talajjavítás révén olyan fajok számára teremtett élőhelyet, amelyek az erdőségekben nem találták volna meg a létfeltételeiket. A megoldást nem az állattartás elhagyása jelenti, ellenkezőleg: a „lehetséges kiút a hasznosításba vont fajok számának növelése” (Bővebben lásd: Gazda(g)ságunk újrafelfedezése. Fenntartható vidéki gazdaságfejlesztés elméletben és gyakorlatban, szerk. Kajner Péter, Budapest, L’Harmattan, 2007. Kiemelés az eredetiben).

 

S ha nem is növeli, de nem is minden esetben gyéríti a sokféleséget még az intenzív mezőgazdálkodás sem. A kukoricatáblák a vonuló madarak tömegeinek biztosítanak búvóhelyet, amiként a kaszálás sem jelent minden faj számára végzetes veszélyt: a gólyák számára valódi terített asztalt jelentenek ilyenkor a földek, ahol könnyebben tudnak pockot fogni és így tovább. (Részletesebben lásd a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület tagsági negyedévi lapját, a Madártávlat őszi számát.)

 

A legelők visszaszorítása, a háztáji gazdálkodással szembeni tolerancia szinte teljes megszűnése, a falu – mással nem helyettesíthető ökológiai és ökonómiai értékének – elvesztése, az állattartás (és nyomán a húsfogyasztás), valamint a gazdák valamiféle bűnbaknak kikiáltása

nem megoldja, hanem kimondottan súlyosbítja az ökológiai válságot.

Mert az nem kint, a természetben, hanem bennünk van.

Összesen 123 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés