A művek igazsága
A Place Georges Pompidou déli sarkán egy rockernek látszó kínai srác majdnem talpig feketében, fehér tornacipőben, szegecselt bőrdzsekiben, vákuumcsomagolt bőrnadrágban, vállán akusztikus gitárral minden áldott nap tucatjával tolta jellegzetes fejhangján a Wind of Change refrénjét. A produkció már a harmadik napon olyan volt, mint a finn csaj a Picasso kalandjaiban. Közben az eklektikus, heteken át recitáló jelenség mögött a Centre Pompidou méretes molinója a düsseldorfi művészeti akadémia egykori professzora, a második világháború utáni időszak egyik legnagyobb hatású képzőművésze, Joseph Beuys retrospektív, teljes emeletet elfoglaló kiállítását hirdette. 1994 júliusában jártunk, és a francia fővárosban a brazilok vb-győzelmét leszámítva szinte minden a németekről szólt.
Ahogyan a németek sűrű három évtizedéről szól most Florian Henckel von Donnersmarck Mű szerző nélkül című, 2018-ban Velencéből az Aranyoroszlánt és a legjobb nemzetközi filmnek járó díjat elhozó, idén pedig két Oscar-jelölésig jutó epikus mozija is. A világhírű kortárs festőművész, Gerhard Richter életrajzi elemeinek felhasználásával készült film határozott valóságelemekkel megtámogatott fikciós mozi, s a szereplők sem eredeti nevükön futnak. A festőművész Richter nyomán született meg a filmbéli Kurt Barnert alakja, a düsseldorfi mentor Joseph Beuys pedig Antonius van Verten néven kulcsszerephez jut Barnert alkotói kibontakozásában; ám feltűnnek a pályatársak, többek között a különös szögképeivel ugyancsak világhírűvé lett Günther Uecker joviális alteregója is.
