|Farkas Anita|
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer Matt Damon-rajongó leszek. Már a Ben Affleckkel közös filmjük, a Good Will Hunting – amivel örök belépőt nyertek Hollywoodba – körüli hájpot sem értettem, Damon legjobb főszereplői Oscar-jelölését pláne nem; és azóta sem győzött meg igazán, hogy színészként a legnagyobbak között van a helye. Ezért is ért akkora meglepetésként, hogy a Stillwaterben az első pillanattól az utolsóig, szinte eszköztelenül is milyen elképesztően meggyőző: a szűkszavú, faarcú, exalkoholista oklahomai olajmunkás, Bill Baker szerepét mintha egyenesen rá öntötték volna. Ehhez persze az is kellett, hogy a Spotlightot is jegyző Tom McCarthy rendezte, 2021-es, most a Netflixre is felkerült filmdráma sokkal több legyen, mint egy jól sikerült, de már ezerszer látott példázat a hátsó-Amerika reménytelenségéről.
A sztori nagy része eleve Európában játszódik, méghozzá Marseille-ben. Ennek nemcsak azért van jelentősége, mert így eltávolodunk a forgatókönyvet ihlető valós eseményektől – az amerikai diáklány Amanda Knox több évet lehúzott egy olasz börtönben lakótársa meggyilkolásáért, mire új bizonyítékok merültek fel, és szabadon engedték –, hanem azért is, mert a helyszín maga üzenet: nesze nektek, lehet szépen elmerülni az igazi multikultiban. Baker ezt meg is teszi a francia kikötővárosban raboskodó lánya ártatlanságát bizonyítandó, és amíg az egyik oldalon a pokol, a másikon a mennyország várja; a kislányát egyedül nevelő francia színésznő előbb csak tolmácsol neki, aztán befogadja, majd szép lassan kialakul köztük a szerelem is. Éppen olyan lassan, mint amilyen lassan új színekkel telik meg az elcseszett életét és az elveszett lehetőségeit addig jobbára csak tudomásul vevő, magányos férfi lelke – a Stillwater egyszerre apa- és fejlődéstörténet, akciófilm és okosan csomagolt Amerika-kritika, amely rétegek ráadásul külön-külön is egész jól működnek. És ami talán még ennél is fontosabb, az egész egyben valahogy végig megmarad igaznak és fájóan szépnek; giccs nélkül esik tőle szét a szívünk ezer apró darabra.
(Stillwater – A lányom védelmében. Rendezte Tom McCarthy. Netflix)
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Drámai a születések csökkenése a szigetországban.
A legendás spanyol rendező új munkájában, A szomszéd szobában az elmúlással való szembenézésről beszél intim, személyes hangvételben. Ám hiába a két zseniális színésznő, Tilda Swinton és Julianne Moore, a katarzis elmarad. A november 28-tól a mozikban látható film lábjegyzet maradt Almodóvár elképesztő karrierjében.
A Pán – A belső sziget című film egy sajátos eszközökkel filmre vitt, fájóan aktuális látomás. Győrffy Ákos filmajánlója.
Ez történik Szíriában: a megbuktatott rezsim képviselőivel is tárgyalt az átmeneti kormány vezetője, az amerikaiakat viszont ő sem szereti...
Azt kiabálta folyamatosan, hogy mindenkit meg tudna venni, ha akarná, az egész helyet is, mert ő akkora ember.
