Észt adjatok vagy orvosokat
A legtöbb páciens egészségi állapotának alakulása az orvosa munkájától teljesen független. És azok a páciensek, akik a rendelők műanyagszékeit verve őrjöngenek a várólisták miatt és szidnak mindenkit, aki eszükbe jut; azok a választók, akiknek fulladásuk, érelmeszesedésük, szívinfarktusuk és ízületi problémáik hónapjaiban a világ legfontosabb kérdése az egészségügy – nos, ugyanők azok az emberek, akik számára életük elmúlt húsz-negyven-hatvan évében, hatvanszor háromszázhatvanötször százhúsz kis napi életdöntés meghozatalánál az utolsó utáni szempont volt az egészség.
Eljártunk, eljárunk úszni? Ésszel ettünk, eszünk? Letettük, letesszük a cigit?
Megálltunk, megállunk egy pohár sör meg egy deci kékfrankos után minden este? Nem.
Ezekre vezethető vissza az egészségügyi problémáik, problémáink egy jelentős része? Természetesen.
Tehet az orvos, a kórházigazgató, a politikus, de főleg a többi tb-fizető honpolgár az eszement életdöntéseikről, életdöntéseinkről? Nem. És ők töltik – töltjük – meg a rendelőket? Ők bizony. Azaz mi.
És itt üt igazán Fuchs két alaptézise: először is, hogy „az emberi igényekhez képest az erőforrások szűkösek”, másrészt, hogy „jelentős variáció van abban, hogy az emberek a különböző igényeikhez milyen relatív fontosságot társítanak”.
Az egészségüggyel szembeni elvárásainknak összhangban kell lennie mindazzal az aknamunkával, amit az egészségünk ellen napról napra, szorgos aprómunkával végzünk.
Magyarul: azt elvárhatjuk az egészségkormányzattól, hogy
a SOTE Kútvölgyi Klinikája ne nézzen ki úgy, mint egy zombipártház Pripjaty közepén.
Azt is elvárhatjuk, hogy a nővéreket, a vérszállítókat és a műtőssegédeket se a túlmunka, se a bérpapírjukon forintosított éhhalál ne nyírja ki. Elvárhatjuk, hogy a vért izzadva kiképzett orvosok az európai értelmiségiek kényelmes életét élhessék. Végezetül elvárhatjuk, hogy a közösség fizesse a gyógyításunkat, ha az a mi erőnket meghaladná, és elvárhatjuk azt is, hogy kórházi fertőzésekbe ne pusztuljunk bele.
De azt, hogy a túlsúlyunk, ülő életmódunk, gondatlanságunk, dohányzásunk és ivászatunk egyenes következményei miatt annyi orvos-beteg találkozáson pátyolgassanak minket, mint Európában sehol máshol; azt, hogy a szanatóriumi rehabilitációnk után visszamehessünk a szalonnás rántottánk mellé cigizni és két hónap múlva ismét a kardiológia várójában csücsüljünk; azt, hogy szakorvossal vagy a sürgősségin vizsgáltassuk meg minden piti kis bajunkat, és mindez még tökéletesen ingyen is legyen – na, azt már nem várhatjuk el.
Az államnak itt világossá kell tennie, hogy ez nem jár – és azért nem jár, hogy minden más járhasson.
A társadalombiztosítás nem feneketlen bőségszaru, hanem felelősségvállalás egymásért.
Minden rossz életmódbeli döntéssel mások tb-járulékát pazaroljuk magunkra, olyan kockázatot terhelve rájuk, amit nem vállaltak, és ez igenis nekünk kell, hogy fájjon.
Az egészségügyi erőforrások nem végtelenek, a Fuchs által romantikusoknak becézett emberek pedig „összekeverik a való életet az Édenkerttel” – ha működő egészségügyi rendszert akarunk, mi ne tegyük. De ugyanígy ne legyünk szakbarbárok, mert „a mérnök vagy orvos számára optimális megoldás gyakran nem optimális megoldás az egész társadalom számára, hiszen olyan erőforrásokat venne igénybe, amelyeket a társadalom inkább más célokra használna fel”.
„Szükséges visszautasítani azt a romantikus gondolatot, hogy minden orvos-beteg találkozás élet-halál kérdése” – írja Fuchs. Utasítsuk hát vissza.
Nagy öröm a vállig érő ürömben, hogy az egészségügyi rendszerünk – az Adam Smith-i láthatatlan kéz hatására – kezd magától rátalálni a helyes útra:
az apróbb beavatkozások, vizsgálatok terén teret terjed az erre alkalmas, modern, hatékony magánegészségügy,
amit az adóterhek csökkentésével megfizethetővé is lehet tenni.
Van előttünk jó példa is: a svéd egészségügy, amit nem tb-járulékokból, hanem teljes egészében adóból finanszíroznak. A kezelési költségeket és nagyjából évi 70 ezer forint fölött a gyógyszereket is az állam állja, a személyes konzultációkért azonban fizetni kell – van nővér- és orvoskonzultáció, utóbbi drágább, mint előbbi. Nem is várnak kígyózó sorok életmód-tanácsadásra.
A megoldás hasonló lehetne itthon is: jóval magasabb tb-járulék, hogy a komoly egészségügyi problémákat jól fizetett személyzet gyorsan és megfelelő kapacitással, hálapénz és egyéb, a páciensre háruló költségek nélkül oldja meg – és igen, kimondom:
a szűréseken kívül legalább szakorvosi vizitdíj kell, hogy csak az menjen orvoshoz, akinek baja van.
Kevesebb adminisztráció, több szakdolgozói autonómia, hogy már a nővér is megoldhassa mindazt, amit meg tud – és még ezermillió apróbb, józan lépés a hosszú kádári mézesmadzag, a kamuingyenesség kiköpése után.
Mert ha ezt nem köpjük ki, a világ összes kórházigazgató-, kormány- és rendszerváltása sem segít majd rajtunk. A magyar egészségügy miattunk, magyarok miatt is rossz. Talán nem kellene kollektíve, csökönyösen, csakazértis egészségtelenül élnünk. Ha mi változunk, változik az egészségügy is velünk. És eredménye végső soron csak ennek lehet.