Féloldalas a futballvilág politikai korrektsége

Nyitókép: Daniel Frahn egy huligánokat támogató pólóval

Az a toposz, miszerint a futballpályák legyenek mentesek a politikától, és szóljon egy mérkőzés kizárólag a sportról, pont olyan kétszínű megállapítás, mint amikor ugyanezt várják el a hitélet szereplőitől is. Magyarán egy pap az életében ne foglalkozzon a közélettel, kivéve, ha mindezt a baloldal fel tudja használni a saját céljaira. Ha Ferenc pápa tesz egy-egy olyan kijelentést, amit a progresszív agenda a magáénak tud tekinteni, akkor a világon semmi probléma sincs a politizálással.

A stadionokban ugyanez a helyzet. Amennyiben adott játékos baloldali, sőt, akár szélsőbaloldali eszméket vall, az tiszteletreméltó kiállás. Hiszen mindenkinek joga van kifejeznie a véleményét, és tudjuk, hogy a szólásszabadság nem a tartalma alapján jogosult a védelemre. Ám ha egy játékos jobboldali – netán radikális jobboldali –, azt azonnal ki kell tagadni a kánonból. A csapatból. A foci világából. Komcsiként odavagyunk érted, de ha jobbra nyitsz, takarodj a gyepről!

Mindez arról jutott eszembe, hogy a 3. Ligában szereplő Chemnitzer FC – ez a német harmadosztály – a napokban szerződést bontott saját csapatkapitányával, Daniel Frahnnal, mert a csatárnak „neonáci szimpiája van”, tudtuk meg a 444-től. Mellesleg ez eleve hazugság, ugyanis – bár ez nem menti a klub csicskulását – a Chemnitzer FC nem állította, hogy Frahn neonáci lenne. Ez semmi más, csak egy szokásos hazugság a 444-től, hogy a karaktergyilkosság teljes legyen. Mind jól tudjuk, hogy a tökéletesen kivitelezett karaktergyilkosság két aranypontja az, ha a célkeresztbe vett illetőt nácinak és/vagy antiszemitának lehet bélyegezni. Ha ez megtörtént, csak várni kell az aratásra.

Daniel Frahn maga azt közölte az őt ért korábbi vádak kapcsán: „NEM vagyok egy neonáci szimpatizánsa! NEM osztom ezt a politikai nézetet és nincsenek jobbos gondolataim... A tisztelet, a nyitottság, a véleményszabadság és a tolerancia mellett állok... NEM vagyok náci és SOHA nem is leszek az”.

A klubot ez sem hatotta meg: kijelentették, hogy

és ezt megelégelve elköszöntek tőle.

A focivilág teljes felfordultságára semmi sem mutat rá jobban annál a ténynél, minthogy egy játékost – ráadásul a csapatkapitányt – retorzió érhet azért, mert kapcsolatot tart fent az ultrákkal, őket dicsérő pólóban ünnepli egy gólját vagy egy vezérszurkoló temetésén részt vesz. Néha tényleg az az érzésem, hogy mindenki elveszítette a kapcsolatát a valósággal, és csak azért, mert gigaklubok mérkőzéseit nézzük a tévében, amelyek játékosai tényleg nemigen állnak bármiféle kapcsolatban is a szurkolókkal, rögtön azt gondoljuk, hogy ez a normális.

Én ugyan nem gondolom, hogy egy klub csak a szurkolói miatt létezik és hogy a szurkolók mindent megtehetnek, de teljesen felesleges egy olyan vezetőségnek focicsapatot működtetni, amely közveszélyes, bármikor problémát teremtő közegnek bélyegzi a saját szimpatizánsait.

Daniel Frahn karrierjén ezzel egy többet el nem törölhető stigma keletkezett, mindezt azért, mert a pc irtózatos csatazajában beszart egy klubelnök.

amire mi is számos példát láthattunk a kétezres évek közepéig.

Nagyon fontos kitétel azonban és nem lehet eleget ismételni, hogy ilyen retorziók csak a radikális jobbos szimpátiáikat kinyilvánító játékosokat érhetnek. (Nem mintha bárki is bizonyította volna, hogy Frahn bírna ilyenekkel.) Paolo Di Canio élete folyamatos Canossa-járás volt felvállalt fasiszta-szimpatizáns nézetei miatt, és hiába volt a közvetlen olasz focista elit utáni első sorban a ’90-es évek végén, egyszer sem kaphatott lehetőséget a válogatottban. Arra pedig a foci iránt kevéssé fogékony olvasók is emlékezhetnek, micsoda hisztéria tört ki, amikor egy római derbin lőtt gólját római szalutálással ünnepelte.

Christian Abbiati ellen, aki a Juventus és a Milan kapusa is volt, nem egyszer tüntettek is, példának okáért a Milan egy Svájcban játszott meccsén, mert Di Canióhoz hasonlóan nem átallott őszintén beszélni erősen jobboldali meggyőződéséről.

És akkor megemlíthetnék igazán nagy neveket is, akik időben észbe kaptak, miszerint kussolni jobban megéri ebben a kifacsart világban, ezért jobbára csak a karrierjük elején kerültek kényelmetlen helyzetekbe. Fabio Cannavaro, aranylabdás és vb-győztes olasz védő 1997-ben egy Evita Perón emlékére szervezett ifjúsági tábor védnöke volt, később, már a Real Madridban focizva meg egy vesszőnyalábos olasz zászlóval ünnepelt. Gianluigi Buffonról meg egyenesen azt írta a The World through Soccer: The Cultural Impact of a Global Sport című értekezés, hogy ő Di Canio igazi párja politikailag, hiszen mindketten értik a kódolt mondatok technikáit, és természetesen mindketten fasiszta-szimpatizánsok.

De mi a helyzet a szélsőbaloldali meggyőződésű játékosokkal? A ’70-es évek egyik legjobb játékosa, Paul Breitner Mao- és Che Guevara-portrék előtt pózolt vagy éppen a kínai kommunista párt vörös tagkönyvét tartotta a fényképezőgépek elé. Cristiano Lucarelli, a Livorno legendája büszkén és vállaltan volt kommunista, góljait rendszeresen magasba tartott ököllel ünnepelte. Diego Maradona közeli barátságban állt Fidel Castróval, és még az elmúlt években is azt nyilatkozta a szétrothadó venezuelai rendszerről, hogy csak hívni kell őt és örömmel fog harcolni a burzsoák ellen.

Nekik – és nem egy más játékosnak is – ez belefér. Ezeket a kijelentéseket és megnyilatkozásokat nem követték lincselési kísérletek, nem akarták őket ellehetetleníteni és megnevelni. Mint mindenhol máshol is, a futballpályákon is addig tart a szólás- és lelkiismereti szabadság, ameddig az megfelel a fennálló kulturális rend urainak.

Manapság, amikor a foci fejlődésére sokkal nagyobb hatással vannak a multik, mint bármilyen szabályalkotó testület, dőreség bármilyen pozitív változást várni.