Cseh Tamás, 10 év múlva

2019. augusztus 7. 20:56
„Nem a múltat kell énekelni, hanem a dalt. Lehet, hogy az most veled történik, ami velem 30 évvel ezelőtt.” Egy kocsma volt a Fő utcában, Budán – ott találkoztunk. Szívélyes és jókedvű volt, egyik cigiről gyújtott a másikra.

“Magamat láttam tíz év múlva itt, 
hallottam ezt, a mostani dal hangjait, 
és attól féltem: nehogy majd ez legyen, 
csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!” 
(Bereményi Géza-Cseh Tamás: Ten years after (1979))

Egy régi kazettát hallgatok. Cseh Tamás beszél rajta. Énekelhetne is, de itt éppen beszél. Arról, hogy mit énekel. A háttérben folyamatos zaj: koccannak a poharak, zúg a kávéfőző, nyikorognak a székek, duruzsolnak a vendégek.

Egy kocsma volt a Fő utcában, Budán – ott találkoztunk. Szívélyes és jókedvű volt,

egyik cigiről gyújtott a másikra – volt, amikor az egyiket még el sem nyomta a hamutartóban, már ütötte ki a következőt a dobozból. Nem vette észre, de minek is? Hevesen magyarázott, és akkor minden alárendelődött a pillanatnak – komolyan vette a beszélgetést.

58 éves volt akkor, és arról ment a polémia a cigifüstben, hogy kortalanok-e Bereményi dalai, milyen majdnem nyugdíjasként huszonévesen írt szerelmes dalokat énekelni.

„Nem a múltat kell énekelni, hanem a dalt. Lehet, hogy az most veled történik, ami velem 30 évvel ezelőtt”

– válaszolja a felvételen arra a kérdésemre, hogy 20 év házasság után hogyan lehet elénekelni a különböző, rég elmúlt szerelmeknek írott dalokat. „Ezek a Bereményi női voltak, vagy a tieid?” – „Vagy egy harmadiké. Annamari az enyém volt, Horváth Anna a Gézáé”. „És Irén kicsoda?” – „Irént Géza találta ki. Nekem és neki mást és mást jelentett. Irén nem személy, csak egy kitalált név. Nekem mindig a közönség Irén, nekik írom a levelet”.

A levél üzenet, akkor, a 70-es években az emberek még üzentek egymásnak. Félszavakból kellett megérteniük. És pontosan értették: „Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”. A szerelmes dalok elmentek volna, de a rendszernek nem az fájt. „Kiderült, amikor elkezdtem nyilvános helyeken énekelni, hogy

a dal egy irtózatosan veszélyes fegyver. Igen erős szándék volt, hogy betegyek nekik...”

– mondja kicsit hadarva, kicsit selypítve, előrehajolva, mintha most is figyelnék. A puha diktatúra volt a keret, amelyet nem ők választották, de az adta végül a kontrasztot, amelyben a Bereményi-Cseh-dalok különleges jelentést nyertek. A Kádár-rezsim korlenyomatai voltak: neurotikus, tikkelős, de leleményes és szabad költemények.

„A három T közül a tűrt kategóriába estünk, nem tudom megmondani, miért. ... Aczél gyűlölte ezt a műfajt, tudta, hogy ebben számára méreg van. De hiába raktak be kategóriákba, a dal már náluk erősebb lett”. A szerzemények valóban túlnőttek magukon, egy generáció életérzésének kifejezői lettek. Ezt a szerzőpáros is tudta. „A sorsom, a magánéletem a dalok alá rendelődtek” – fűzi hozzá Tamás, mielőtt újra bort tölt a poharába. „Igen,

én egy boldog ember vagyok, mert van miért küzdenem, és tudom a kínlódásaim okát”.

Cseh Tamás akkor kapta meg a Kossuth-díjat, de erről nem nagyon akart beszélni, mert érdemtelennek tartotta a munkásságát a legmagasabb elismerésre, Bartók és más nagyok után. „Nekem ez lejár, még énekelek néhány évig, és vélhetően beköszönt majd egy kedvetlen öregkor”; tette hozzá rezignáltan, és én akkor benne láttam még vagy 20 év színpadot.

A felvétel itt hirtelen véget ér. Visszateszem a kazettát a borítóba, rajta tollal az évszám: 2001. V. 12. Mintha tegnap lett volna. Interjú miatt kértem tőle a találkozót, a Civil Rádiónak készült a felvétel. Az utolsó 15 percet a szerkesztő levágta, a beszélgetés végére már túl sok bort ittunk... Miután a hangfelvételt leadtuk a rádióba, úgy döntöttünk, hogy folytatjuk a közeli Horgásztanya étteremben. Ez azonban már az emlékek szubjektív ködébe vész, dokumentálatlanul, a diktafon ott már nem pörgött.

Utoljára 2009 tavaszán láttam őt, a HírTV bejáratánál állt, vékonyan, letagadhatatlanul betegen. Futtában odaköszöntem neki, mert siettem; visszaköszönt, de a szeme hunyorgásából láttam, hogy bár rémlik neki valami, nem tud beazonosítani. Majd legközelebb – gondoltam magamban, ahogy rohantam. De olyan már nem volt,

néhány hónappal később a bárd szava végleg bennszakadt.

Marad tehát ez a kazetta róla emlékül. Ten years after, újra: nyugodjon békében.

Összesen 53 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Nem akartam elhinni, hogy meghalt. Nem tudtam, hogy nagy beteg. Haragudtam rá, hogy a büdös cigi miatt.
Még élhetett volna köztünk lehetne.
Előtte 2-3 éve szerettem meg a dalait. Azóta nagyon.
Emlékezni rá, az is nagyon fáj.

Na most lett elegem, a mai ámokfutásod mindent alulmúl.

Senkiházi.

Szebb múltat!

X

Évtizedek óta a kedvencem, ma is hallgatom a CD-it és nézem az összeszedett felvételeit. nagy kár, hogy elment.

Tamás kezében egy Yamaha FG-300-as van. Nekem is ilyenem van, nagyon jó, már-már kultikus hangszer.

Tunyát már rég bannolni kellett volna. Lehet, szerkesztői troll, hogy folyamatosan provokálva reakciókra késztessen. Csak már túl sok a troll.

Egyszer azt mondta egy interjúban, hogy „én nem is Fideszes vagyok, hanem Orbán Viktorista”. Emiatt ízekre szedték az épp akkor teljhatalma csúcsán regnáló balliberális médiában, mégsem magyarázkodott, eszébe sem jutott finomkodni, megfelelni, pedig egzisztenciálisan is érintette, hogy látványosan mellőzik. Tartotta magát az elveihez.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés