„Ez van, ezt kell szeretni” – Kádár után VII.

2019. július 6. 13:07

Nem elég bő tíz évvel a rendszerváltás után születni, nem lesz magától a vérünkben az antikádári ellenanyag.

A Mandiner szerzőinek cikksorozata Kádár János halálának 30. évfordulóján

***

Mit jelent ma Magyarországon Kádár János egy húszévesnek? Túlságosan is sokat.

Nem elég bő tíz évvel a rendszerváltás után születni, nem lesz a vérünkben az ellenanyag, nem leszünk immunisak a Kádár-féle „gulyáskommunizmus” hibáira, bűneire, legfőképpen nosztalgiájára. Szüleink ugyanis akarva-akaratlanul belénk nevelték, adva még pár tíz évet Kádár örökségének. De mi is Kádár öröksége egy emberöltő harmadánál? 

Kádári pillanat az, amikor nagymamánk százezer forintos nyugdíjából három kilogramm rántott hússal várja a családot vasárnaponként. Az a reflexszerű zabálás, amire az asztal körül kerül sor, hiszen az, hogy „ne felejtsd el fiam, azt amit te megeszel, más már nem veheti el tőled”, beleégett az emlékezetünkbe, és mi is részben így viselkedünk. Ezért kérünk egy fél kolbásszal többet a Fehérvár úti piac pecsenyézőjében.

Kádár jön veled szembe a Kelenhegyi lépcsőnél,

amikor a Gellért-hegyen a 27-es busz ablakából kinézel és eléd tárul Kelenföld füstös betonrengetege, de te mégis otthonként, keserédes boldogsággal tekintesz rá. Ha Tallinnban, Liepajában vagy Szentpéterváron jársz, ezek a lakótelepek mindig ismerősek lesznek számodra; ismered titkaikat, a benne élőket, minden folyosót és apró szegletet. 

Kádár mászik elénk a Sparban, amikor bementek a cimborákkal virslis péksütiért, ami megint megdrágult, és ez nem tetszik. Elkomorodva nézed az árcédulát, majd daccal beledobod a kosaradba, megjegyezve: „régen minden jobb volt”

Kádárt találod a pincében, amikor a megboldogult rokonod örökségét számolod fel, és felfedezel egy kisvárosra elegendő hamis villanyórát a penészes falak között. Kádár van az asztal alatt, amikor beszélgettek egy társasággal és nevettek azon, hogy az egyik cimbora a másikat megkérdezi az első munkanapon a gyárban, hogy „te mit viszel haza?”. A jóhiszemű újonc kijelenti, hogy „semmit”, de kollégája felhívja a figyelmét, hogy „édes fiam, innen mindenki hazavisz valamit”. Emberünk naponta 20 csiszolatlan üvegprizmát csempészett haza az optikai művekből, biztos sokra ment vele.

Kádár jön veled szembe a Facebook-üzenőfaladon, hiszen bekövetted a kommunista mémoldalakat. Jókat lehet derülni a feketevágásos poénokon és kommunista szösszeneteken. Nevetsz rajta, hiszen régen volt, amit te kaptál belőle, az pedig már megszépült – vagy legalábbis semleges számodra. 

Kádár benne van minden csínyben, susmusban,

mindenben, amiről tudod, hogy nem szabadna, hát de a kisembernek mégiscsak illik. 

Kádár néz minket a tányérunkból, amikor olyan fantasztikus csúcsgasztronómiai élmény elé nézünk, mint a krumplis tészta, a káposztás cvekedli vagy a burgonyás rétes. Bár Kádár apánk a krumplilevessel példálózott mindig, ne feledjük, örök kedvence mindig is a stíriai metélt volt. 

Kádár bennünk él. És nem tudunk vele mit kezdeni, hiszen kósza vigyorral az arcunkon a délelőtti ügyintézés során, félelem és nyomás nélkül csúsztatod a zsebedbe az irodai tollat a banki asztalról. És amikor ezek után este tükörbe nézel, Kádár János vigyorog ránk vissza.  

Ahogy az Európa innenső felén igazán érvényes mondás járja: „ez van, ezt kell szeretni”. És mi keserűen, fenntartásokkal ,de mégis szeretjük, nyögve neki minden következményét még hosszú évtizedeken át. 

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/151161

Ajánljuk még a témában