Arról a Kádár-korszak nevű buddhista gyakorlatról – Kádár után I.

2019. július 5. 07:44

Leimeiszter Barnabás
Mandiner

A kelet-európai, vidéki lakótelepek, na, azok nem hazudnak.

A Mandiner szerzőinek cikksorozata Kádár János halálának 30. évfordulóján

***

Az az érzésem, hogy Budapestet, ezt a zajos, büdös, koszos, kutyaszaros, zsúfolt, kivagyi, hivalkodó, öntetszelgő, pofádba mászó, impertinens, idegbeteg, elviselhetetlen várost

csak azt tudja igazán szeretni, aki vidékről került ide.

Már csak ezért is őszintén sajnálom a pestieket, akik úgy mászkálnak itt fel-alá a villamosaikon, trolibuszaikon meg a liberális elektromos rollereiken, mintha ezek a pesti méretarányok és pesti távolságok és pesti sűrűségek és pesti minőségek otthonosak meg természetesek lennének.

Ugyan már. A dolgok természetes állapota az, hogy nem történik semmi.

A vidéki városok vasárnap délutánjai, a metafizikai fáradtság, ami ott, egy sokszorosan elhibázott és megszenvedett történelem mezsgyéin kerülgeti az embert, ott, ahol sajátos módon egymásba fertőződnek esztékák és esztétikák, Kádár János és Giorgio de Chirico szelleme – a szocializmus bágyadtan heroikus korszakában emelt pártszékházak, főposták, áruházak és művelődési központok által közrefogott terek dermedt üressége, a metaforikus Alkony, ami szinte perverz lassúsággal nyalja végig a narancsüveg erkélyeket – és a létforgatag szélén őgyelgő lakótelepek, tele az előző rendszer szépségeszményének olyan bizarr mementóival, mint a kecskebaszó fiú – az elhagyott munkásszállókból áradó jóvátehetetlenség-érzet, az utasaitól örökre megszabadult, hörgő Ikarus, a lepusztult pingpongasztalok, a rozsdás, életveszélyes mászókák, a szétrohadt padokon söröző kamaszok... ez a természetes, ebben fel lehet nőni, ezt a sivárságot be lehet lakni, otthonossá lehet tenni mindenféle emlékekkel.

A föld nem hazudik – hazudták a huszadik század derekán a paraszti élet nemes voltáról révedezők. Mekkora hülyeség.

A kelet-európai, vidéki lakótelepek, na, azok nem hazudnak,

és nem az ócska gengszterrapes értelemben.

Mindazt, amit arrogáns értelmiségiek összehadoválnak a politikai meg vallási „metanarratívák” bukásáról, a nagy eszmékből végleg kiábrándult és a posztmodernbe tehetetlenül belesodródott ember céltalanságáról, a Befejezésről, ami nélkülöz minden tragédiát – mindezt ösztönösen érti, aki egy vidéki lakótelepen, az örökvasárnapok radikálisan őszinte unalmában nőtt fel.

Ez az unalom terjeng minden lehetőségeken túl, mindeneknek a legvégén, ez a végtelen unalom az igazi, ez marad meg az életből, miután lekopott róla az összes fölös allűr, vágyak, vonzalmak, szenvedélyek meg effélék – és ezt csak a „Kádár-korszaknak” nevezett buddhista gyakorlat értethette meg velünk.

Szóval mi, akik megvilágosodtunk a vidéki városok eseménytelenségében,

nemigen vesszük komolyan az olyan fikciókat, mint Budapest, ami egyfolytában tesz-vesz, hedereg, dobálja magát.

És valószínűleg mégis mi vagyunk azok, akik a legjobban tudják élvezni ezt az epilepsziás dajkamesét. Pesten élek már egy ideje, meg is szoktam már nagyjából, naponta minimum háromszor vagyok torkig vele, de nem tud múlni belőlem az alapvető idegenség, a tudat, hogy ez az egész csak szemfényvesztés, látványtechnika, ahogy a bogárprofesszor mondaná. Akinek Budapest valóság, szül. hely és áll. lakcím, az mit érzékelhet ennek a szemfényvesztésnek a szépségéből?

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/150762

Ajánljuk még a témában