Fogva tart bennünket a Beatles-nemzedék

2019. július 2. 9:40
Mikor fognak végre leomlani a „nagy nemzedék” lázadói által felépített mentális börtön falai?

Ó, hogy mennyire utálom én a Beatlest. Miközben néztem ezt a Yesterday című, újonnan kijött filmet, ami afféle tiszteletadás lenne a liverpooli fiúk utánozhatatlan géniusza előtt, azt boncolgattam magamban, miért is váltanak ki belőlem olyan végtelen ellenszenvet, amióta csak az eszemet tudom.

Sokkal okosabbat igazából nem tudtam kiötölni, mint hogy azért, mert sekélyes barmok voltak, meg ott van a nagymamává vénült Macca gesztenyebarna sörénye, de hát ennél nem is kellenek talán bonyolultabb magyarázatok. A film egyébként szellemtelen és középszerű – szívesen mondanám, hogy épp ezzel a középszerűségével leplezi le a Beatles zsenijét: olyan a rajongás, amilyen a tárgya,

a jó Laci betyárt sem faragják ki márványból.

Nem mintha mindent utálnék, ami a Beatleshez köthető. Azt például kifejezetten szeretem, ahogyan Mal Waldron szétszedi az Eleanor Rigby-t. Ha sikerült lenyelnünk a kínos alapkoncepciót, azt is el kell ismernünk, hogy a Basie’s Beatle Bag a Count Basie-életmű középszakaszának egyik jobban sikerült darabja. Az egyszerűcske I'll Follow the Sun-ban van… tartalom, ahogy Don Byron feldolgozása bizonyítja. És nagyjából itt véget is ér a Beatles iránti nyitottságom. De ez, gondolom, az én bajom. Ízlések és pofonok, ahogy a széles körben elterjedt tévhit tartja, amit már csak kényelmességből sem érdemes megkérdőjelezni. Az, hogy például John Lennon minden rendelkezésre álló adat szerint egy rendkívül alacsony minőségű emberi lény volt, elvben ugyebár nem von le a Beatles zenéjének értékéből.

De azért van itt egy kérdés, amit érdemes lenne tisztázni. Valóban objektíve a zenetörténet legnagyobb pillanatai közé tartozik a Beatles, ahogyan a Yesterday főszereplője állítja, vagy valami más állna annak hátterében, hogy Lennonék alig néhány év alatt ikonná lényegültek át? A Beatles valóban pont ugyanúgy az örökkévalóságnak szól, mint Bach, vagy egyszerűen annyira eltorzult a kulturális emlékezet, hogy beszopjuk ezt? Tényleg van olyan jó a Beatles munkássága, hogy lassan hatvan éve a könnyűzenei kiválóság egyetemes jelképe legyen, ahogyan az együttesről máig megjelenő cikkek puszta mennyisége sejteti? Egyáltalán: mi a francért érdeklik az ezer éve született, angol proligyerekek 2019-et?

Hát azért, mert

a nemzedékük – a valaha élt egyik legpocsékabb nemzedék – fogva tartja a Nyugat kollektív képzeletét.

Mutatja ezt az a tény, hogy nagyjából ugyanabba az irányba mutatnak a meggyőződéseink, mint az övéik, miközben a materiális, technológiai, politikai körülmények teljesen megváltoztak. Legyen szó szexről, tekintélyről, művészetről, kreativitásról, szabadidőről: ugyanazok a közhelyek munkálnak bennünk.

A Beatles-láz idején a kamaszok váltak kulturális értelemben a társadalom domináns rétegévé, míg a zene zenéből tömegidentitássá lett, ami minden más identitást (nemzetet, osztályt) felülír. Máig főként ez a két tényező alakítja a társas élet meghatározó trendjeit.

Mikor fognak végre leomlani a „nagy nemzedék” lázadói által támasztott mentális börtön falai?

Az, hogy a hip-hop háttérbe szorította a rockzenét, nem jelent kiutat. A Z-generációs fiatalok frusztráltak, önironikusak, nembinárisak és szeszélyesek, az egyik évben leborotválják a fanszőrzetüket, a másikban kiposztolják a Facebookra, közben meg tömegével rohannak el megnézni a Bohém rapszódiá-t, a Rocketman-t meg a Yesterday-t, boldogan vetik alá magukat annak a hegemóniának, amit a hatvanas évek öregszagú, elhülyült veteránjai (és a szórakoztatóipar által kitermelt, fiatalabb avatárjaik) gyakorolnak. Lehet, hogy a tömegkultúrában a mindenkori kamaszok diktálnak, az ő kegyeiket keresik a zenecégek és a filmstúdiók – a lényeg azonban az, hogy 

a mai kamaszok nem akarnak mást, mint amit a hatvanas évekbeliek akartak.

Az ezredvégi Nyugat két vezércsillagának – a kamaszuralomnak és az identitászenének – minden eddiginél harmonikusabb az együttállása. Az elmúlt években elénk varázsolta a fesztiválutópiát, ami beteljesíti azt, amire a hatvanas évek vágyott, de amire nem volt képes, mert túl szertelen és túl politikus volt: az élet totális eléletmódosítását.

Azt az életet, aminek minden részlete önkifejezés (az Instagramra feltálalt vacsoráktól kezdve egészen a szájpadláshoz nyomott nyelvekig) a papával szembeszegülő, Beatles-rajongó diáklányok bugyidobáló eksztázisa, az identitásként megélt zene vetítette előre. Tanulságos ebből a szempontból a VOLT-on vetített orbános kisfilm kapcsán kitört hiszti. Szerintem is rosszul veszi ki magát a dolog, az északkoreázó méltatlankodásokon viszont a nárcisztikus egók sértettsége süt át, amelyek igényt tartanak arra, hogy a nagy identitásképző Eseménybe – „néhány napra kiszakadni a valóságból”, „kicsit elengedni magunkat”, „új élményeket szerezni”, jézusmárja – ne másszon bele semmiféle idegen elem, pláne nem a gonosz, a sötét Anti-Én.

Ahhoz, hogy igazán legyőzd az ellenséged, porba kell dönteni az isteneit is – ha nem csal az emlékezetem, Paul Valéry ír valami ilyesmit. De hol lakoznak korunk emberének az istenei? És megszólal a bennünk lakó örök troll, az elégedetlenség és rosszindulat daimónja: hogyan fogjunk hozzá ehhez a feladathoz?

Ha a zene már nem zene, hanem identitás, nagyon is számít, milyen minőségű ember volt John Lennon.

Annál fontosabb, hogy végre leröhögjük a panteonból a Beatlest, a Rolling Stones-t, Jimi Hendrixet és a többi ósdi totemet. De ez tényleg csak a kezdet.

Sokat gondolkoztam már azon, hogyan lehetne a legnagyobb csapást mérni korunk emberére, hol van a legérzékenyebb pontja – legyen ő jobb- vagy baloldali, tehetős vagy szegény, bármiféle. Mindent mérlegelve nem hiszem, hogy fájdalmasabban érintené őt bármi más, mint ha elragadnánk tőle identitásának központi alkotóelemét: a könnyűzene mítoszát.

Relativizálni rajongásának tárgyait – kimondani, hogy a rockzene „lázadása” egy hatvanéves üresjáratot leplez, kimondani, hogy az alternatív zenekarok „extravaganciájából” árad a kispolgáriság, kimondani, hogy a heavy metal a létező legbuzisabb zene – megtagadni tőle a könnyűzene kényelmes hazugságait, a felmentést, amit a „lázadó”, „sokkoló”, „különc” művészek iránti rajongása ad az alól, hogy egy sivár és üres rinocérosztársadalom tagja: ez nem csak az ő személyiségét, hanem az egész társadalmat ásná alá. De hát miért is tennénk ilyet, ugye.

Arról a bizonyosságról viszont nem tudok lemondani, hogy

a zenét tönkreteszi, ha tömegidentitássá válik.

A Beatles zsenialitását ünneplő film alatt pedig a dünnyögő, izzadt, elborult elméjű Thelonious Monk magányos alakja jutott eszembe, aki rendíthetetlenül vetette-szórta az éterbe különös, disszonáns akkordjait, miközben szédítő gyorsasággal váltakoztak körülötte irányzatok és divatok és idolok, hogy aztán a hetvenes évek közepén végleg elhallgasson. Csend lett – vagy csak nem volt többé szükség hangra.

Összesen 181 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A Beatles inkább utólagos jelkép, a rock&roll is már a szülők begyepesedett és kispolgári szokásai elleni lázadásról szólt, a Beatles is őket követte. Egyébként a zenének is mindig volt olyan része, ami a lázadásról szólt, mint pl. a bebop jazz, a kérdés tényleg az, hogy miért és hogyan lehetett ez mainstream?
Ugyanúgy, hogy mindig is voltak vérfeminista, férfigyűlölő nők, mégis miért a 60-as évek végén kaptak annyi publicitást, hogy ebből legyen a második hullám?

Nem azt mondtam, hogy bárkinek a szülei is begyepesedettek voltak.
Ez volt a '68-as nemzedék üzenete, amivel eladták magukat az akkori fiataloknak.
Ahogy ez a szólás is a kor jelképe volt: "ne higgy senkinek, aki elmúlt harminc"

Pont most tartok ott a Liber fascism című könyvben, hogy az 1969-es Cornell egyetelmi diáklázadás mennyire hasonlít a 20-as évek német egyetemi diákmozgalmaira.
Nem véletlenül mondta azt Hitler, hogy:
“When an opponent declares, ‘I will not come over to your side,’ [Hitler] said in a speech on November 6, 1933, “I calmly say, ‘Your child belongs to us already. . . . What are you? You will pass on. Your descendants, however, now stand in the new camp. In a short time they will know nothing else but this new community.’”

Lehet, szentségtörés, de a rock, benne a Beatles kissé hasonló a német nemzeti szocialistákhoz, Hitlerhez.
Rengeteg jó, és benne, belekeverve a pozitív fajtisztelet mellé: a negatív-gyilkos fajgyűlölet.
Azzal a különbséggel, hogy Hitler nagyot akart alkotni és lett belőle, ami lett: TOTÁL NÉMET BUKÁS, az életterük, az életjoguk elvesztése, de legalábbis megkérdőjelezése.
A Beatles: jó-fogyasztható, kellemes zenét akart, "érezd jól magad, hagyd a gondot másra" és lett belőle aljadék zeneipar, már ami a mesterséges hangerősítéses, tárolásos prosti"zenét" illeti.
De, ha jól meggondoljuk: a futball a zenéhez hasonló utat jár be és minden, amire az"üzlet", a spekuláns ráteszi a kezét.
Hitler is törvényszerű vesztes lett, csak idő kérdésévé vált a teljes vereség, amikor mellé szegődtette az "üzlet" a bizonyos Theo Morell "dr."-t...
Így fonódnak össze a dolgok.
Minden, ami túl akar lépni a rendeltetésén és az ember életébe meghatározóan be akar lépni: bukik.
Az "üzlet" azért él ma is, mert a rengeteg bukásból mindig megváltozott fenevad arccal képes előbújni, és az újszülötteket új "viccekkel" elkábítani, nagyobb részüket: - már ami a fehér fiatalokat illeti - elkárhoztatni.

Én meg a jazzt utálom. Nem egy nagy kaland, nem is szoktam belőle cikket írni.

Válaszok:
ThunderDan | 2019. július 2. 12:59

A szerzőt érted félre.
Pedig még ki is volt emelve: "a mai kamaszok nem akarnak mást, mint amit a hatvanas évekbeliek akartak."

Ugyanúgy a lázadást kultiválják, az elnyomó, fasiszta hatalom által ránk kényszerített rend ellen.
Csak éppen kezdenek elfogyni a felszabadítható kisebbségek, most már az társadalom ezrelékének is a töredékét jelentő transzneműek érdekeit kell mindenki másnak a legfontosabbnak tekinteni, a láthatatlan örökölt privilégiumok ellen kell küzdeni, és ami a leginkább ironikus, mára az akkori lázadók alkotják az elnyomó, fasiszta hatalmat, és ők mondják meg, hogy mi ellen kell lázadnia a mai fiataloknak.

Csak abban az esetben, ha Leimeszter nagyszülei alkotják a mai progresszív PC ideológiát.

Még mindig nem a cikket olvasod. Nem a beatzenéről van szó, hanem: "A Beatles-láz idején a kamaszok váltak kulturális értelemben a társadalom domináns rétegévé, míg a zene zenéből tömegidentitássá lett, ami minden más identitást (nemzetet, osztályt) felülír. Máig főként ez a két tényező alakítja a társas élet meghatározó trendjeit."

a hippimozgalom, a vietnámi háború elleni tüntetések, Bob Dylan politizáló dalszövegei, mind ezt az identitást építették. A Beatles ennek az egésznek egy meghatározó része volt.
De úgy érzem, hogy te szándékosan nem akarod érteni a cikket, és csak szórakozol.

Ezek szerint nem vetted még észre, hogy beatzenéről csak te írtál itt, a cikkben egyszer nem volt szó róla.
Ha szerinted a 68-as mozgalmakban nem volt fontos szerepe az akkori könnyűzenének, akkor semmit sem értettél az adott korszakból.
De azért erőlködjél csak, hogy nincs itt semmi látnivaló.

Pl. a hippimozgalmakhoz a Maharishi korszakukban?
Nem azt mondom, hogy ugyanúgy irányították ezt az egészet, ahogy pl. Dylan (bár John Lennon késő akciói már ugyanolyanok voltak - give peace a chance, és társai), viszont ők is csak egy tégla voltak a falban - az általuk is felgerjesztett fiatalokat használták a '68-as mozgalmakban.

ha a t. szerző egy kalap alá veszi a Beatlest, a Rolling Stones-t, Jimi Hendrixet ...akkor ez több mint bűn, hiba
ugyanis a Rolling Stones és Jimi Hendrix teljesen más kategória

Azért a belebonyolódás, az multikulti.
Még akkora progresszívet is érinthet, mint téged.
Amit nem értesz: a Beatles csak jó zenét akart.
Hitler csak jó Németországot.
Mitől jött mégis a nihil-romlás a nyomukban?
A mai liberalizmus: csak szabadságot.
Mitől lett ez a "parttalan szabadság"-liberalizmus mára hatalmas rákos daganat a Föld testén, anyagi, szellemi, mentális és mindenféle értelemben?

Azt nem tudom, hogy indokolt-e a Beatlest ennyire gorombán megtámadni, mert én zenei szempontból inkább a hetvenes években szocializálódtam. Az az ájult istenítés, ami az ún. nagy nemzedékben kialakult, egész biztosan indokolatlan. Egy irányzat volt az egymást követő zenei divatok között, az volt a mázlija, hogy épp ekkor jött el a tömegek számára is elérhető hangrögzítés kora.

Az Illés zenekart így utólag sokkal többre értékelem, mint a Beatlest, de annak hatása nélkül valószínűleg nem jöhetett volna létre az a zene sem.

Számomra a 70-es években Erdélyből jött táncházi zenei mozgalom volt az igazi nagy zenei élmény, s ma is úgy gondolom, hogy tartalmilag, érzelmileg ezer Beatlessel felér.

Azt pedig - visszanézve - én is úgy gondolom, hogy Nyugaton az volt a fantasztikus, utolérhetetlen zenei fejlődés, amit a jazz az 50-es és a 60-as években bejárt. Ez olyan minőség, amelyet Bach és Handel ért el a hagyományos zenében a 18. század első felében. Meghatározták a következő két évszázadot. John Coltrane néhány albuma utolérhetetlen és ami a háború utáni jazz zenészek nyomában kibontakozott és ma is tart, az hatalmas élmény és boldog vagyok, hogy kortársa lehetek.

Innen nézve ez az egész mai ún. könnyűzenei tömeghisztéria szánalmas. Zeneileg. Azzal persze tisztában vagyok, hogy történetileg fordítva van, és el nem tudom képzelni, hogy Leimeiszter Barnabás mit szeretne. De bármit is, semmi esélye. Ez a borzalmas zenei tömegkultúra még beláthatatlan ideig meghatározó lesz.

Ha belegondolok, hogy a 18. században, az akkori világ közepén, Londonban Handel határozta meg a zenei közízlést, sírni tudnék, amikor bekapcsolom a tévét vagy a rádiót.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés