Shqipëria

Albán forrongások: nincs béke a sasok földjén

2019. június 25. 08:42

Írta: Matsuzaki Diána Sayuri

Történelmi viharok után Albánia az Európai Unió küszöbén áll – de vajon be tud-e lépni a közösségbe? Belső, pártpolitikai és Koszovót is érintő nemzetközi feszültségek nehezítik a számos reform után előrelépő Albánia útját. Tönkreteszi a politikai instabilitás a többéves reformpolitikát? Körképünk Albániáról!

Mozgalmas hely lett Albánia az utóbbi hetekben. Tiranában politikai válsághelyzet alakult ki, a június utolsó vasárnapjára kiírt önkormányzati választásokat előbb a köztársasági elnök lefújta, majd a vele szemben álló miniszterelnök mégis megtartatja.

Mindez nem könnyíti meg az ország uniós csatlakozásának amúgy sem zökkenőmentes elindítását sem. Brüsszel, azzal együtt, hogy kijelentette, hogy Albánia – Észak-Macedóniával együtt – teljesítette a tárgyalások megkezdéséhez szükséges feladatait, ahelyett, hogy a korábbi ígéretek szerint június végén hivatalosan is megkezdte volna a procedúrát, néhány – igen fontos – ország miatt úgy döntött, néhány hónappal elnapolják a dolgot, és majd októberben „visszatérnek rá”. Nyilván ez sem segít az albán elégedetlenségen, de

az EU-t is ugyanúgy óvatosságra intheti a politikai instabilitás. 

I. Zog albán király

Viharos évszázad

Albánia esetében az elmúlt évszázad is elég viharos volt ahhoz, hogy nyomai máig érezhetőek legyenek. Több mint négyszáz éves török fennhatóság után Albánia először 1912-ben vált függetlenné, majd miután az első világháborúban a törökök és a nyugati hatalmak is maguknak akarták megszerezni, 1920-ban másodszor is önállóságot kapott. Az ország vezetője Amet Zogu lett, aki először elnökké, majd 1928-ban I.Zog néven királlyá koronáztatta magát. Zog olaszbarát politizálásának köszönhetően a második világháború alatt egyre nagyobb befolyáshoz jutott Olaszország, mígnem 1939-ben Mussolini lerohanta Albániát. Az olasz után német fennhatóság következett, az ekkorra megerősödő antifasiszta kommunista csapatok 1944-ben felszabadították az országot – legalábbis a németektől.

Ekkor kezdődött az a csaknem ötven év, amit Albánia történelmének legsötétebb korszakaként emlegetnek. Enver Hodzsa sztálinista-leninista diktatúrájának több mint 5 ezer halálos áldozata volt, a lassanként mind a Szovjetuniótól és Kínától, azaz a kommunista keleti blokktól, mind a Nyugat felé nyitott szomszédtól, Jugoszláviától egyaránt elszigetelt ország nemcsak a régió, de az egész kontinens legszegényebb és legelmaradottabb állama lett.

Hodzsa halála, majd a kommunista hatalmak bukása Albániába is elhozta a demokráciát, a csaknem fél évszázados lemaradást azonban nemcsak gazdaságilag nehéz rendbe tenni, hiszen egy ilyen mértékben lepusztított országtól

nem várható el, hogy a demokrácia egyik napról a másikra működik és mindent megold. 

Enver Hodzsa

Az új generáció

A modern Albániát gyakorlatilag felváltva vezetik a konzervatívok és a szocialisták. Az 1990-es évek második felében jutott vezető szerephez az a még a kommunizmus alatt született  politikusgeneráció, akik gyakorlatilag a mai napig vezetik Albániát. A jelenlegi miniszterelnök, Edi Rama apja még Enver Hodzsa egyik „udvari szobrásza” volt, míg az ő  pályája is képzőművészként és sportolóként  (válogatott kosárlabdázó) indult. A kommunizmus bukása előtt Rama is részt vett a demokráciát követelő gyűléseken, és a frissen megalakult, konzervatív Demokrata Pártba is jelentkezett, oda azonban nem vették fel, mert azzal a Sali Berishával keveredett ideológiai vitákba, aki később Albánia elnöke, majd miniszterelnöke is lett.

1997-ben azonban a Demokrata Párt kormánya belebukott a rövid polgárháborúba torkolló piramisjáték-botrányba, és két cikluson át az Albán Szocialista Párt vette át az irányítást. Rama ezalatt először kulturális miniszter, majd 2000-től 11 éven át Tirana polgármestere volt, és ez az időszak alapozta meg népszerűségét. 2004-ben a világ legjobb polgármesterének választották azért, amit az albán főváros képéért tett, zöld területeket hozott létre, barátságosabbá tette az egykori kommunista stílusjegyekkel „büszkélkedő” várost. Kétszer is újraválasztották, úgy tűnt, hogy a siker töretlen, 2005-ben azonban világossá vált, hogy vannak, és lesznek gondok a Szocialista Párt háza táján is. A párt elvesztette a parlamenti választásokat, az időközben pártelnökké előlépett Rama pedig 2011-ben Tiranát is.

A politikus városvezetőként szerzett népszerűségét igyekezett a párt reformjára felhasználni, és újrapozicionálni a szocialistákat.

A régi kommunista kádereket fiatal, Nyugaton tanult politikusokra cserélte,

és beállt a választási törvényt megújító alkotmánymódosító reform mögé is – amivel viszont szembekerült korábbi szövetségesével, a balközép Integrációs Szocialista Mozgalommal (LSI), élén azzal az Ilir Metával, aki jelenleg Albánia elnöke. 

A botrányok egyre kiélezettebbek lettek, 2011-ben olyan hangfelvételek kerültek nyilvánosság elé, amelyeken az akkor miniszterelnök-helyettes Ilir Meta vesztegetésre buzdított. A tiranai kormányépület előtt a kormányellenes tüntetők és a rendőrség többször is összecsaptak, 4 tüntető meghalt, több mint 150-en pedig megsérültek. Másfél éven át tartott a feszült politikai helyzet – miközben, ne feledjük, Albánia már az uniós csatlakozás felé tekintgetett, Brüsszelnek pedig nem volt ínyére a belpolitikai villongás. 

Ilir Meta (balra) és Edi Rama

A 2013-as parlamenti választásokat végül az Edi Rama-féle szocialisták nyerték, de végül beállt mögéjük Ilir Meta LSI-je is. Rama négy területen hirdetett reformot:

a közbiztonság, az igazságszolgáltatás, a gazdasági fellendülés és az európai integráció pillérein akarta megerősíteni Albániát,

és ez részben sikerült is. A hatalomra kerülésekor az Albánia alig felét lefedni képes rendőrséget megerősítette és javította körülményeiket is. Az újraszervezett hatóságok 2014-ben nemzetközi elismerést vívtak ki azzal, hogy a kábítószer-kereskedelem egyik legnagyobb albán központját Lazaratban sikerült felszámolnia. Az albán igazságszolgáltatás korábban Európa egyik legkorruptabb rendszere volt, 2016-ban azonban a parlament egy olyan átvilágítási törvényt fogadott el, ami által egy életre el lehet tiltani tevékenységétől azt a bírót vagy ügyészt, aki nem tud elszámolni vagyonával és ítéleteivel.

Felgyorsult a gazdasági növekedés is, és csökkent a munkanélküliség, ami – bár abszolút értékben még mindig magas – a több mint 180 ezer új munkahellyel a balkáni országok negyedik legalacsonyabb értéke. A számos szociális reform mellett Edi Rama szintén előrelépett a Szerbiával való megbékélés útján is, személyében 2014-ben 70 év után először látogatott albán miniszterelnök Belgrádba, később a szerb-albán kiegyezési folyamatot a francia-német megbékéléshez hasonlította. A fentiek alapján Edi Rama egy igazi népszerű reformer, aki határozottan Európa felé akarja vezetni Albániát – miért is ne lenne ez szimpatikus sokak számára?

Forráspont

Június eleje óta azonban megint nagy a nyugtalanság Albánia-szerte. A Bild német napilap 16 olyan rögzített hangfelvételt tett közzé, amelyekből

kiderül, Rama pártjának milyen kapcsolatai vannak bűnözői körökkel,

és hogyan vásároltak szavazatokat például a legutóbbi önkormányzati választásokon.

Az eset kísértetiesen emlékeztet Ilir Meta botrányára, ezúttal azonban Edi Rama és pártja távozását követelik az ellenzékiek – jelen esetben a jobbközép oldal, élén a Demokrata Párttal, akik a kormány lemondása után átmeneti kormány kinevezését és előrehozott választások kiírását akarják.

 

Tiranai zavargások

A mostani politikai környezetben nem lehet tiszta választásokat tartani – vélte az államfő, Ilir Meta, és elhalasztotta a voksolást. Ez azonban egy olyan pont, ahol tisztán ki lehet venni az elnök és a miniszterelnök közti ellentétet. A korábbi politikai szövetségesek ugyanis mára egymás ellenfelei lettek, ami legutóbb januárban éleződött ki nyilvánosan is, amikor a miniszterelnök a 28 éves Gent Cakajt akarta kinevezni külügyminiszternek. A Belgiumban, valamint a budapesti CEU-n diplomázott, koszovói származású Cakaj az államfő szerint nem elég tapasztalt a tárca vezetésére, és megtagadta kinevezését – erre Edi Rama egy újabb sakkhúzással hivatalosan maga vette át a külügyminiszteri címet, de facto azonban Cakajra bízta a diplomácia vezetését (ebben a minőségben fogadta Szijjártó Péter is májusban Budapesten). 

Mondani sem kell, hogy ezek az ügyek nem tesznek jót Albánia uniós törekvéseinek. Bár az Európai Unió albániai képviselete szerint is Tirana „elvégezte a házi feladatot”,

a politikai instabilitás szemlátomást meghátrálásra késztette Németországot és Franciaországot is,

és így a júniusi szakminiszteri találkozón a tagállamok úgy döntöttek, Albánia – és a vele „egy kosárban” lévő, pont az EU-csatlakozás érdekében átnevezett Észak-Macedónia – csatlakozási tárgyalásainak megkezdéséről néhány hónap múlva, legkorábban ősszel döntenek majd. Ez persze csalódást okozott mindkét érintettben, hiszen az uniós delegációk mind pozitívan értékelték a reformokat, de – ahogy Észak-Macedóniában is – Albániában is vannak olyan tényezők, amik óvatosságra intik a közösséget, és ha csak a júniusi, hetekig tartó, olykor tízezres részvételű tüntetéseket vesszük, valamilyen szinten érthető is. 

A kétfejű sas

Nem beszélve arról, hogy Albániának ott a „kistestvér” is. Az ezredfordulós koszovói háború után, viszontagságosan (és máig csak részlegesen) elismert független, többségében albánok lakta Koszovó szintén uniós tagságra aspirál, ez azonban jóval hosszabb út lesz, mint Albánia esetében.

A Koszovó és Szerbia közti megbékélési folyamat nemhogy előre nem halad, de inkább visszaesett, főleg a május végi, észak-koszovói szerb rendőrök elleni intézkedés után, amibe a helyi  ENSZ-misszió egyik tagja révén Oroszország is belekeveredett. Belgrád figyelmeztetésképp készültségbe helyezte a hadsereget, Pristina pedig gyakorlatilag megfenyegette a nemzetközi közösséget, hogy ha továbbra sem kap engedményeket az Európai Uniótól – és itt a vízummentesség a legnagyobb tét –, akár egyesülhet is Albániával. Igaz, pont egy ilyen törekvést megakadályozandó volt

a függetlenség egyik feltétele, hogy Koszovó nem veheti át az albán nemzeti jelképeket,

ezt azonban a gyakorlatban senki sem tartja be.

Bill Clinton szobra amerikai lobogóval és panelrengeteggel Pristinában

Ha az ember Koszovó területére lép, látja ugyan az EU-s zászlóra hajazó, kék-sárga csillagos-térképes lobogót, de szinte sosem marad el mellőle a kétfejű albán sasos zászló (valamint a függetlenségért köszönetképpen az amerikai csillagos-sávos sem). Pristinában pedig ugyanúgy a – magyar történelemből is jól ismert – Szkander bégről és a tiranai születésű Kalkuttai Szent Teréz anyáról nevezték el a főutcákat, mint Albániában.

Edi Rama miniszterelnök 2018-ban utalt is a nagy-albán egyesítésre, Hashim Thaci koszovói kormányfő pedig még népszavazást is kiíratna a kérdésről – bár ez sokak szerint csak figyelemfelkeltés. Azt a koszovói vállalást viszont Thaci látványosan figyelmen kívül hagyja, hogy meg kellene alakítani a koszovói szerbek önkormányzatát – ami persze újabb konfliktusforrás Belgrád szemében. 

Az EU erre egyelőre nem reagált, ha azonban a két albán nemzet mégis lép még egyet egymás felé, azt már Szerbia sem fogja szó nélkül hagyni, akkor pedig Brüsszel nem maradhat tovább néma. Most azonban azt figyelik, mi történik Albániában a hétvégén, az elnök döntésével dacolva ugyanis Edi Rama szerint meg kell tartani az önkormányzati választásokat. Hogy valóban ez történik-e, legkésőbb vasárnap kiderül. Az azonban biztos, hogy a Nyugat-Balkán – mint a történelem során annyiszor – ismét a kritikus politikai forráspont közelébe került. 

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/150595

Ajánljuk még a témában