Polgár a poszt-ezredfordulóban – Térey János emlékezete

„– A te fejedben meg szokott fordulni, hogy hosszabb időre elmész innen?

– Öt hónapos a kisfiunk, egyelőre Pomáz vagy Gödöllő sem jön szóba. De amúgy is, elmenni? Még belegondolni sem szeretnék. Igen, az ember természete mégiscsak jobban érdekel, mint a tájé. Itt tudom, miből mi lett és mi lesz. Itt számon tart minket néhány barát és olvasó, a svábhegyi református gyülekezet, és itt szólítanak sporttársnak az uszodában. Amikor külföldön vagyok, impresszionista mozi megy a fejemben, és impresszionista líra lesz belőle, ami elsősorban Magyarországhoz képest nyeri el a jelentését.” (Térey János a Magyar Narancsnak, 2013-ban)

Elhunyt Térey János. Nehéz szavakat találni.

Majd megtalálják azokat az arra – e sorok írójánál jóval – érdemesebbek, költőink, íróink, irodalmáraink és kritikusaink, akik elhelyezik majd őt a megfelelő polcokon. De jaj, fájdalom, hogy a kortárs magyar irodalom ilyen nagy szerzőjéről ennyire korán kell életművet lezáró méltatásokat és nekrológokat írni.

Térey János a nem is oly' rég még fiatalnak nevezett, most már középnemzedéknek mondható író-költő generáció nagy alakja volt, ha nem a legnagyobb. 

A rendszerváltás utáni, mi több,

Verseiben, drámáiban, prózájában gyakran írt a legkülönbözőbb művészi eszközökkel hazánk mai valóságáról, társadalmunk állapotáról, az egyes társadalmi csoportok kortárs gomolygásáról és a bennük törtető/ténfergő/útkereső/utat vesztő egyéni sorsokról.

Térey János egyszerre volt korunk rezdüléseire érzékeny, társadalmunk lecsúszott és fölcsúszott alakjainak sorsát egyaránt faggató, környezetét éles szemmel megfigyelő, termékeny íróember; valamint polgár – a szó eredeti, a 21. század mélye felé tartva egyre korszerűtlenebb értelmében.

Egy visszafogott, mértékletes, tartással és szellemi autonómiával rendelkező polgár-író a harsányság, a hisztéria, az újra meg újra felerősödő értelmiségi kultúrháborúk és lövészárok-csatározások korában.

Benne volt eddigi munkásságában és sorsában, hogy a következő évtizedek legmeghatározóbb magyar írója, költője legyen, egy távozófélben lévő nemzedéktől átvéve ezt a nehéz stafétát.

Tragikusan korai halála megakadályozta ebben. Már most is gazdag és szerteágazó életműve lezáratlan marad. Meglévő tehetségével és az életévek gyarapodásával – jó esetben – együtt járó bölcsességgel számos nagy és még több kisebb művet írhatott volna még a következő évtizedekben, gazdagítva ezzel a magyar irodalom jelenét és történelmét.

Nem adatott meg ez a sors neki.

Nyugodjon békében.

***

Térey János: Édes fiaim!

A mészkőszurdok mentaillatára esküszöm,
Hogy ide akkor is visszajövök,
Amikor már csak a vállatokon.

A tölcsér torkaként elvékonyodó út,
A spirálisan befelé haladó csigalépcső
Legvége mégsem a föld magja, a máglya,

Hanem egy erdei tábor a halálon innen.
Napszítta lakókocsin svájci rendszám.
Nyár, madárhang. Cikázó, fekete macskafarkak.

Arra kérem a szurdok szellemét,
Óvjon minket lombon innen és túl!
Meghalni ugyanide hozzatok.

(Jelenkor)