Birodalmi hétköznapok

2019. május 24. 20:18

Máthé Áron
Mandiner

A gyarmatosítás házhoz jön.

Békés Márton Gyarmatosító múlt, gyarmatosító jelen című írásának továbbgondolása

A „nyugati” országokból kiinduló egykori gyarmatosító törekvéseket megítélésem szerint bizonyos félreértések övezik. Az első ilyen félreértési lehetőség, az, hogy a „gyarmatosítást” egy egészként kezeljük. Ennek azonban számos korszaka volt, számos, egymástól teljesen eltérő módszere, és eltérő motivációja.

Tulajdonképpen az első gyarmatosítási kísérlet a német „Drang nach Osten” Balti-tenger mellékén lejátszódott fejezete volt. A poroszok, litvánok, lettek, észtek és más törzsek ellen folytatott háború nagyjából már minden kellékét felmutatta annak, amit ma „gyarmatosításnak” nevezünk. Sőt, annál többet is: a „Völkermord” jelensége a német magterületekhez közelebb eső térségekben az érintett törzsek népcsoportként való megszűnését, vagyis teljes elnémetesedését hozta maga után. Ebben az időszakban a mini-birodalomként funkcionáló Német Lovagrend által terjesztett „fake news” is szerepet kapott, különösen a litvánok vonatkozásában, akiket egy idő után igazán nehezen lehetett kard által megtérítendő népségnek tekinteni, mivel vezető rétegük megkeresztelkedett.

A „valódi” gyarmatosítás első nagy korszaka tulajdonképpen 16. századra esett.

Célja az iszlám bekerítésből való kitörés volt. Civilizációs szinten az európaiak válasza arra, hogy a török, észak-afrikai csatolt részeivel, továbbá a marokkói kalózfészkekkel és a másik oldalon az eurázsiai sztyeppe és erdővidék tatár kánságaival közösen bekerítette és elnyeléssel fenyegette a keresztény oikumenét. Ennek a küzdelemnek fontos része volt a kereskedelmi háború; nevezetesen az európai elit által fogyasztott luxuscikkek szállítási útvonala feletti ellenőrzés megszerzése, illetve új útvonalak kialakítása. A magam részéről ebben semmiféle kivetnivalót nem látok; ahogyan Közép- és Dél-Amerika meghódításában sem. A spanyol konkvisztádorok működése ugyan nem nélkülözte a visszataszító részleteket, de hát az ilyesmik az emberáldozatokban tobzódó azték, maja és inka kultúrákat is jellemezték. Ráadásul egy olyan világban, ahol a „hódíts vagy meghódítanak” elve állt fent, nem látom be, hogy miért kellene elítélni, ha a velünk azonos civilizációból érkezők saját képükre formálnak át egy másikat.

A második korszak a 17-18. századra tehető. A kereskedelmi háborút az európai országok immár egymás között is folytatták, de világszinten; illetve az európai konfliktusok már az egész földgolyóra kiterjedtek. Ennek következtében a hétéves háborút (1757-1763) gyakorlatilag az első világháborúként is értelmezhetjük. A korszak gyarmatosításának két fő csapásiránya Észak-Amerika és India volt. Az előbbi esetében valódi európai terjeszkedésről beszélhetünk, demográfiai értelemben is – ennek az eredménye az Amerikai Egyesült Államok megszületése, illetve Kanada francia és angol nyelvű népessége. India irányában viszont a nyers kereskedelmi lerablás érvényesült: a brit Radzs alapjait ekkor rakták le, az éhenhalt indiai takácsok csontjaira. Európának ugyanis már volt mit exportálnia a keleti luxuscikkekért cserében, nevezetesen az olcsó pamutszövet dömpingjét. Az észak-amerikai gyarmatosítás esetében újfent nem látom okát a vehemens elhatárolódásnak; nem hiszek abban ugyanis, hogy az indián kultúrák az emberi létezés sokkal harmonikusabb-, vagy éppenséggel magasabb rendű minőségét valósították volna meg.

A harmadik korszak a 19. századra tehető, nagyjából 1914-ig bezáróan. Ezt az időszakot nyugodtan jellemezhetjük Rudyard Kipling híres versével, „A fehér ember terhével”: „Viseljétek a Fehér Ember terhét, Küldjétek fajtátok legjobbjait, Vessétek száműzetésre fiaitokat, Rabjaitok szolgájaként; Hogy igába fogva őrizhessenek Újonnan befogadott, izgága, vad, Morc és konok népeket, Ezeket a fél ördögöket, fél gyermekeket.”. A fő csapásirányt ekkor Afrika és a Távol-Kelet jelentette. Ami a Távol-Keletet illeti, nehéz lenne a civilizáció és a barbarizmus küzdelmeként bemutatni az európaiak és a helyi kultúrák találkozását, tekintve, hogy a helyi kultúrák néhány ezer éve magas szervezettségű, egészen magas értékeket létrehozni tudó civilizációkat hoztak létre. Afrika esetében azonban más a helyzet. Észak-Afrikában például az ottani társadalmak dinamikáját a kalózkodás jelentette, ami nagyjából másfél millió európai rabszolga képében jelentkező hasznot hozott nekik a 16-18. században. Amikor a 19. század elején a legkülönbözőbb nyugati államok – köztük egyébként az Egyesült Államok és a Habsburg Birodalom is! – büntető expedíciókat küldtek a barbareszk államok ellen, annak éppen a tenger biztonságának megteremtése volt az oka. Ugyanígy európaiként nincs mit szégyellni a franciák észak-afrikai hódításain sem, hiszen a megelőző 1000 évben ezekről a területekről indult ki mindaz, ami a Mediterráneum latin részeit fenyegette. Ráadásul most – a Római Birodalom után először – ismét egy, szerves kereskedelmi egységgé kezdett formálódni a Földközi-tenger térsége. Azt viszont felróhatjuk a franciáknak, hogy meg sem kísérelték a kereszténység terjesztését; a művelt, vagyonosabb moszlim rétegek számára pedig nem tudtak, és nem is akartak a szekuláris államba való belépéshez tömeges csatornákat nyitni.

Fekete-Afrika tekintetében pedig sokszor elfelejtjük azt, hogy

ezeken a területeken az európai gyarmatosítás előtt is volt gyarmatosítás,

 az arab „kereskedők” hajtották ezt végre, elefántcsont, arany és főleg rabszolgák után kutatva. Kongóban például a belga gyarmatosítók bűneiről fantasztikus listák látnak napvilágot, többnyire tényszerűen, bár vélhetően eltúlozva – azonban azt se felejtsük el, hogy az arab-moszlim fegyveres kereskedők által működtetett kongói rabszolga-kereskedelem felszámolása is a belga hatóságok nevéhez fűződik. A 19. századi afrikai gyarmatosításnak volt ugyanis egy „emberbaráti” vonala is: ez a törvény és a rend, illetve a gazdaság előmozdítása mellett a bennszülöttekről való atyai gondoskodást is jelentette. Ikonikus alakja Schweitzer Albert volt. Hogy ennek azután a bennszülettek minden esetben maradéktalanul örültek-e, az más kérdés. A „jótevő” gyarmatosítás a 19. században Indiára is kiterjedt, majd legtisztább példáját az amerikaiak hajtották végre a Fülöp-szigeteken. „Mutassuk meg kis barna testvéreinknek!” – írta Taft amerikai politikus, és valóban, így is cselekedtek – persze csak miután leverték filippinok felkelését.

Az láthatjuk tehát, hogy a gyarmatosítás utolsó korszakának végére mintha átalakult volna a gyarmatosítás fogalmának jelentése.

A Nyugat azonban eddigre meghasonlottá vált. Az európai keresztény kultúra és a felvilágosodás ellenkultúrája elkezdett összeütközésbe kerülni egymással. Ez az ellenkultúra, ami a kereszténységből, de annak tagadásaként nőtt ki, 1914-re maga alá jószerivel gyűrte eredeti hordozóját. Megszületésekor, a francia forradalom idején is veszett dühhel támadt a kereszténységre, majd a lassabb, de módszeresebb dekonstrukció ideje következett. Már az első világháború előtt látszott, hogy komoly harc folyik a két kultúra képviselői között – ilyen volt például a „kartotékok botránya” Franciaországban - , végül az 1914 karácsonyi fegyverszünet volt az utolsó jelképes alkalom, amikor a kereszténység jelentette az összekötő kapcsot. Kicsit később egy pillanatra úgy tűnt, hogy 1945 után az európai egység alapító atyái mintha visszatérnének a Karoling-örökséghez, vagyis az európai keresztény Oikumené fogalmához, de már késő volt. A „Nyugat”, illetve Európa fogalmát innentől kezdve a felvilágosodás „liberális demokrata” örökösei sajátították ki.

Az első világháború vége más tekintetben is változást jelentett. Az addigi sporadikus eseteken kívül, amikor Európán belüli gyarmatosításról lehetett beszélni, most,

1918-ban a győztesek feljogosítva érezték magukat, hogy Közép-Európa sorsát is elrendezzék.

Európa egysége lényegében ekkor szűnt meg, nem 1945-ben. Amikor 1989-ben a fizikai akadály (a Vasfüggöny) elhárult az európai egység elől, kiderült, hogy ez csak szemfényvesztés. Ekkor ugyanis megint két részre oszlott a kontinens: az Európai Uniót létrehozó országokra és a csatlakozni kívánókra. A helyzet nyilván logikailag adta magát, ugyanakkor az 1918 óta megszokott mintázatot is követte.

Nemcsak arról volt szó, hogy az „eredeti” EU-s országok piacokat kívántak szerezni maguknak; hanem arról is, hogy a politikai elit és a liberális értelmiség felvilágosítható közönséget talált magának. A felvilágosodás ugyanis mindig együtt jár a felvilágosítás kényszerével. A csatlakozni kívánó országok azt hitték, hogy egy olyan Európai Közösséghez akarnak csatlakozni, ahol a régi európai kultúra és a felvilágosodás ellenkultúrája még abban szimbiózisnak tűnő egyvelegben él, mint valahol a két háború között. Nem is tévedhettek volna nagyobbat. A liberális ellenkultúra ugyanis mára kisajátította Európát, és az intézményrendszert is. Mára egyértelművé vált, hogy a felvilágosodásban gyökerező liberális eszme kiteljesedése – vagyis a mai szélsőliberális „mainstream” – valójában mélyen Európa-ellenes. A történelmi kudarcokat, bűnként feltüntethető eseményeket pedig az eredeti Európa-fogalomhoz társítják, sőt, most már faji alapon egyenesen a fehér ember nyakába varrják. Van, aki világosan megfogalmazta, hogy már nem a régi alapértékek az érvényesek: „A magyar politikai közösség programja Szent István óta a nyugati kultúrkörbe való beilleszkedés és az annak értékrendszere mentén való boldogulás volt. Ma ezt az értékrendszert azonban már nem a kereszténység kínálja, hanem a XX. század katasztrofális alternatívakeresései nyomán tudatos választással az emberi jogok és a demokrácia alkotják. Európa szerencsésebb felében már a második világháború vége óta, nálunk csak a szocializmus bukása nyomán.”. Még rövidebben: „A Vatikán ma Strasbourgban van”. (Jakab András: Miért nem működik jól a magyar jogrend és hogyan javíthatjuk meg?).

A gyarmati rendszer az 1960-70-es évekre megszűnt, mivel az anyaországok képtelenek voltak birodalomként megőrizni külbirtokaikat, illetve mert egy nálunk nagyobb fajsúlyt képviselő játékos lépett be – az Amerikai Egyesült Államok. Pedig számos területen – például a portugál gyarmatokon – jobb volt az életminőség a függetlenség előtt, mint azt követően. Ráadásul ezeket a nem-országokat a gyarmattartók szervezték rendszerré, nem véletlen, hogy a mai napig fennmaradt például a „frankofón” országok köre. Ezzel párhuzamosan

a felvilágosodás újabb hulláma, illetve a marxizmus sikeresen plántálta el a bűntudatot az európai ember fejében.

Ezért idéz elő furcsa abszurditást Fekete-Afrika, illetve az arab világ országaival és népeivel szemben a demokratikus, emberi jogi kioktatás. Ezeken a területeken marad a „humanitárius missziók” és a segélyezés világa, meg az önkéntes bambuszkunyhóépítés cunami után. Az emberben persze felmerül a kérdés, hogyha ezek az országok állandó segélyezésre meg hasonlókra szorulnak, akkor miért kellett megszüntetni a gyarmati rendszert? Ezeknek a területeknek láthatóan nem a „Manifest Destiny” a sorsa. Van saját sorsuk. A „hatalom akarása” azonban már nincs a nyugati ember fejében, mégis, riadtan vehetjük észre, hogy gyakorlatilag mindenért a Nyugat a felelős. Nem érvényesülnek az „emberi jogok” a Szaúd-Arábiában rabszolgaként tartott bangladesi munkások esetében? Miért nem csinál valamit a Nyugat? A szenegáli halász nem tud halat fogni, mert a vizeken az ipari halfeldolgozó-hajók letarolják a hal-állományt? Nem tehát mást a szenegáli halász, minthogy útra kel Európába. Valahogy ebben a modern népmesében azonban nem stimmel a logika. És nemcsak azért, mert egyúttal a bandungi politikus nemzedék színrelépése óta a Nyugat képviseli az ősbűnt. A probléma lassanként hétköznapi logikai ellentmondássá is vált.

Az rendben van ugyanis, hogy a problémát nem szabad importálni, de a segítséget miért kellene odavinnünk? Miért kellene megoldanunk az ő problémáikat, miközben a probléma gyökerét – vagyis azt, hogy ezek a társadalmak képtelenek önmagukat megszervezni? („Öngondoskodás”, emlékszünk még erre?). Mindeközben folyamatosan nő a lélekszámuk – ezt ma nemhogy orvosolni, de még csak megemlíteni is tilos. Az európai kultúrát a liberális ellenkultúra éppen felszámolni igyekszik, miközben egy körvonalazódni látszó Európai Birodalom ennek a folyamatnak a keretében éppen a saját polgárait igyekszik a végtelekig leszabályozni egy újfajta „humanitás” jegyében. Ez a leszabályozás Közép-Európában még kevéssé érvényesül; éppen ezért igyekszik a kialakuló birodalmi központ a közép-európai nemzetállamokat járszalagra fűzni, és engedelmes helytartóságokkal a nemzeti érdekek érvényesülését megakadályozni.

Az sem stimmel, hogy az eredeti európai kultúra helyett az „európai értékek” jegyében mindössze egy adott politikai berendezkedés „értékeiről” van szó, nevezetesen a liberális demokrácia politikai kultúrájáról. Ezzel kapcsolatban nem teljesen világos, hogy azok a társadalmaknak a tagjai, amelyekben ezt az adott politikai (társadalmi) berendezkedést nem óhajtják átvenni, azok miért válnának a liberális demokrácia elszánt híveivé attól, hogy Európába költöznek?

Ez egy újabb folyamatot is jelent. A „harmadik világ” színes népei jelen pillanatban kolonizálják Európát, kulturális és demográfiai értelemben. Hogy az ellenkultúrára épülő birodalmi központ – vagyis inkább hálózat –, amely a „nyílt társadalom” programját hirdette meg, vajon milyen Európa-képpel rendelkezik egy elkezdődött és a jelek szerint végigvinni szándékozott népességcsere másnapjára vonatkozóan, az jelen sorok írója számára egész egyszerűen rejtély. Ennek a paradigmának a kihordózói számára – akár intézményekről, akár társadalmi rétegekről, akár életforma-csoportokról van szó – nem lesz hely egy iszlamizált, a Közel-Kelet törzsi kapcsolatrendszerével átszőtt, a barbarizmusba süllyedő Európában. Ehhez elég rápillantani a statisztikai adatokra. Illetve elég ehhez fél szemmel az olyan pillanatokra nézni, amikor már a saját farkába harap a kígyó. Ilyen volt a birminghami iskola esete, ahol abbahagyták az LMBTQ órákat, miután a többségében muszlim szülők 600 diákot egy napra kivettek az iskolából tiltakozásként.

Végül már csak az a kérdés marad, hogyha MINDENT lehet tolerálni, akkor vajon a közép-európai országok miért nem számíthatnak hasonló mértékű toleranciára?

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/148984

Ajánljuk még a témában