Hobo: Én egyik oldalhoz sem tartozom

2019. március 11. 15:30
„Ugyanolyan fékezhetetlen vadállat vagyok, mint régen” – mondja Hobo, akit a csövesektől a miniszterelnökig rengetegen szeretnek idézni. Ő pedig újra és újra leszögezi: „Sehova nem tartozom, semminek nem akarok megfelelni”. A feléje irányuló szeretet máig megrendíti, az országban tapasztalható gyűlöletet nehezen viseli. Mégse megy el innen, és soha nem is akart. Erről, életéről és művészetéről kérdezte Hobót Trombitás Kristóf. Nagyinterjú.

Több mit ötven éve a pályán, koncertek, színházi előadások, könyvek, versek, dalszövegek sokasága. „Viharban születtem” címmel életműkoncertre készül a 74 éves Hobo.

Trombitás Kristóf nagyinterjúja Hobóval az M5 Ez itt a kérdés műsorából.

***

A kádárizmus lázadást látott önmagában a bozontos, hosszú hajban, a nyugati zenére táncolásban, a szórakozásban? Ennyire féltek?

Ha az embernek csak a haja volt nagy, már az is baj volt. Ráadásul amikor bejött ez a zene a hatvanas évek közepén,

még Kádár János sem tudta úgy összekapcsolni a nemzetet, mint ahogy a hosszú haj és a beat gyűlölete tette.

Én kosárlabdáztam, és volt hogy bekiabáltak, „mi van, Juliska, ez nem női meccs”. Nem volt ez lázadás, csak tetszett a zene és azért néztünk így ki, mert így szerettünk volna kinézni.

Csak szórakozni akartak?

Igen, meg hozzátartozik, hogy a táncdafesztiválokat meg azt a kultúrát, amit akkoriban a hatalom támogatott, azt elég sokan nem fogadták el.

Egyáltalán lehet konkretizálni, hogy a szocializmus mikortól látott ellenséget a beatzenében vagy a beatnemzedékben?

Szerintem rögtön, a Beatles és a Rolling Stones már itthon is előretört 1963-ban és 1964-ben, és annak a kornak volt a szülöttje, amit nem tudtak kezelni. Nem tudták a színházat, az irodalmat, sőt a képzőművészetet sem – bár az nehezebb terep – irányítani, és ezzel pláne nem tudtak mit kezdeni, mert nem volt összehasonlítási alapja a zenének, a szövegnek, a közegnek, az egész mint egy új művészetet jelent meg. Sajnos nem töltötte be azt a szerepet, amit én reméltem tőle (nevet).

Amikor éppen nagykorúvá válva, ahogy ön fogalmazott, hátat fordított a családi háznak és lesétált a Rózsadombról, mekkora bátorság kellett ehhez? Nem félt, hogy mi fog történni, mi lesz a sorsa? Vagy ennyire komoly volt már akkor is az ellenszenve a kommunisták felé?

Ezt nagyon sokszor elmondtam, de nem menekülök el a kérdés elől. Egyrészt személyes, másrészt világnézeti oka volt. Én egy kommunista családban születtem, így is neveltek kiskoromban, és pont azt vettem észre a vezető kommunisták életvitelében, amit ők elutasítottak az arisztokráciától.

Vadásztak, kártyáztak, mulattak, ugyanazt csinálták, mint a második világháború előtti felső tízezer, a tőkések.

Nekem ez nem tetszett. Ha arról van szó, hogy egyszerű emberek vagyunk és új világot akarunk teremteni, akkor miért azt vesszük át, amit elvileg elutasítunk? Így kezdődött az egész. Mondták: ugye, hogy milyen dolog az, ha egy családnak cselédje van. Az én nagymamám házakhoz járt mosni a két háború között. Erre fel nálunk, az elvtársi villában ugyanez történt, csak akkor nem cselédnek hívták, hanem háztartási alkalmazottnak. Ezek mind összeadódtak és kételyek merültek fel bennem. Például feltettem a kérdést, hogy miért végeztek ki a szovjetek annyi katonatisztet Katynban? Erre megkaptam a magamét, hogy merem én megkérdőjelezni a Szovjetunió becsületességét. Odáig jutottam a személyes ellentéteken túl, hogy amikor leérettségiztem, hazajöttem Veszprémből, és elköszöntem. Azt mondtam az apámnak, elmegyek innen, és az a kérésem, hogy soha többet ne keressen. Hogy ehhez milyen bátorság kellett, azt utólag nem is értem. Olyan régen történt ez, 1963 nyarán, bőven több mint 50 éve. Nem tudom ezt megmagyarázni. Valószínűleg az előzmények, meg az utolsó két év, amit már Veszprémben töltöttem, felerősítették az addigiakat, és szerepet játszhatott az is, amin addig keresztülmentem otthon. Volt bennem egy óriási szabadságvágy, amit én nem is feltétlenül neveznék bátorságnak.

Miért pont azok lettek a tanítómesterei, akik végigkísérték az egész életén? József Attiláról mondta azt, hogy minden sora egy üzenettel ért fel, ugyanazt érezték; csak József Attila – ahogy fogalmazott – ezt sokkal jobban le tudta írni.

Ennek az egésznek különös, mondhatni humoros előzményei voltak. A Tom Sawyer kalandjai című könyvben van a katolikus vasárnapi iskoláról egy hihetetlen paródia, amin én fekvőbetegre röhögtem magam tízéves koromban. Mivel én voltam a legmagasabb az osztályban, a november 7-i, március 15-i, 19-i és április 4-i ünnepélyeken mindig nekem kellett elöl állnom, amíg a többiek a hátam mögött kártyáztak meg szórakoztak. Én, a nagydarab eltakartam őket. Halálra untam magam, de észrevettem, hogy az ünnepségeken az elnökség hasonlít erre a vasárnapi iskolára.

Iszonyú röhejes volt, hogy a városi pártbizottság titkára felkérte az igazgatót, hogy tartsa meg beszámolóját és ő megtartotta.

Majd láttam a tanárokat, ahogy vizet hoznak be a pártitkárnak és szétröhögtem magam. Hihetetlen humort fedeztem fel benne, és ehhez 13-14 éves koromban hozzájött a Svejk, ami a császárságnak, a katonaságnak, a rendőrségnek és a polgári társadalomnak a tökéletes paródiája. Mivel engem állandóan nagyon komolyan vesznek, és ezt magán is látom… (nevet)

...már csak a korkülönbség okán is!

...pedig hülyéskedésen járt mindig az eszem, és ezekből merítettem. És mire József Attilához jutottam, én már Istentől és embertől el voltam rugaszkodva, és a szocialista pedagógia csődjének nevezett az egyik iskolaigazgató édesanyám előtt. De hogy megfeleljek annak, amit kért, József Attiláról olyan verseket tanítottak a középiskolában, hogy Döntsd a tőkét, ne siránkozz meg Elvtárs, segítsd a lebukottakat, és Major Tamás interpretációit ismertük elsősorban. Aztán véletlenül kezembe került egy olyan kötet, amiben más versek is voltak tőle, amiket nem vagy csak alig ismertem. Volt ott például egy olyan című, hogy Világosítsd fel gyermeked, és a sorai között olvastam, hogy „inkább mondj egy másik mesét, fasiszta kommunizmusét”. Ezt a harmincas évek első felében írta, és ez megdöbbentett. Egy költő, aki kommunistának van beállítva, ilyeneket leír, ráadásul a harmincas években! Tehát még bőven a történelmi események, a háború és a szovjetek ideérkezése előtt. Felkeltette az érdeklődésemet és a Bibliám lett. Verseket olvasni egyébként sokkal jobb, mint mondani vagy hallgatni. Mire eljutottam oda, hogy színpadra álltam, addigra József Attila lett a mindenem.

Kopaszkutya

Beszéljünk a filmekről is! 1981-et írunk, amikor bemutatják a Kopaszkutyát. Hogy jött ez a lehetőség?

Amikor egyetemista voltam a hatvanas évek közepén, akkor volt 2-300 ember, akik egyszerűen ismerték egymást. Ilyen volt a Cserhalmi Gyuri, a Szomjas, a Bereményi vagy a Spiró, és a Szomjas Gyurit ismertem, szerepeltem is Balázs Béla stúdiós kísérleti filmekben. Játszottam a Tündérszép lány című filmjében a Szomjasnak, és utána is végig jóban voltunk. Akkor még nem létezett a Hobo Blues Band, nem gondoltam, hogy valaha is komolyabban zenélni fogok, aztán az alakulás után Szomjas megkeresett, hogy csináljuk meg ezt a filmet. Ennek 1967-ben és 1968-ban kezdődtek az előzményei.

Soha nem akart hivatásos színész lenni? Még Bálint András és mások is ajánlották önnek, mert látták a tehetségét.

Igen, ő mindig kérdezte, meg a Máriássy Félix is mondta, hogy tanuljam meg az Anyám tyúkját és akkor fölvetett a Főiskolára, de én sosem akartam színész lenni és szerintem teljesen tehetségtelen is vagyok ebben.

Kétszer kellett szerepet játszanom, mind a kétszer pocsék rossz voltam,

és megírták, hogy emberábrázolásra alkalmatlan vagyok. Nem sértődtem meg, mert ez igaz. Én mindig saját magam vagyok: az, hogy én szerepelek színházban, akár az Ascher Tamással, Kiss Csabával, Csiszár Imrével vagy Vidnyánszky Attillával, az egy másik dolog, ők mindig megteremtik a környezetet, a körülményeket és a partnereket, hogy azt, amit írtam, megfelelően elő tudjam adni, de az nem színészet. Sosem gondoltam, hogy színésznek kéne lennem. Egyetlen szerep van, amit szívesen eljátszanék, a Svejk. Ezt alkati problémák miatt sajnos nem tehetem meg (nevet). Mindent megadtam volna azért, hogy mondjuk azt mondhassam az Agárdy Gábornak vagy a Reviczkynek, akik játszották a Katz tábori lelkészt, a kedvenc figurámat, hogy „Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem!” Minden pénzt megérne, de nem sikerülhet minden.

Meglehetősen öntörvényű ember, ami a szívén, az a száján – magatartásból kettes volt, ahogy annyiszor megjegyzi. Soha nem jutott utólag sem eszébe, hogy néha jobb lett volna, ha kenyérre kenhetőbb? Vagy hagyja magát jobban egyengetni?

Sosem gondoltam erre. Két dolgot tudok fölhozni mentségemre. A művészeti vagy politikai problémákkal, a mostanában elszabadult gyűlölködéssel szemben a közönségnek olyan minőségű és mennyiségű szeretetében volt és van részem, hogy ezt el tudtam viselni. Súlyos exhibicionistaként mindig több ötletem volt, mint amennyit meg tudtam valósítani – ez most is így van –, ezért amikor betiltottak valamit, nem borultam ki, mert én ezt mindig hobbiból űztem. Amikor a Hobo Blues Bandet megalapítottam, akkor sem úgy gondoltam erre, mint egy munkára. Ahogy öregfiúkba is jártam kosárlabdázni, ezt sem tekintettem másnak. Csináltam egy zenekart, ami először Rolling Stones-t meg Doors-t játszott, néger blues-t, magyarul. Nem gondoltam, hogy be fogok ezzel futni.

Ez a hozzáállás végig megmaradt?

Hogyne, én most is amatőrnek érzem magamat. Sajnos soha nem tanultam zenét, pedig ha egy kicsit tudtam volna gitározni, meg tudtam volna írni a szövegeimhez a zenéket. Mivel nem gondoltam komolyan, hogy zenélni fogok, ez kimaradt. A hátrányait mindig éreztem.

Hobo Blues Band

Az elmúlt ötven évben milyen téren változott a legtöbbet?

Nem igazán szoktam elemezni saját magamat. Úgy gondolom, hogy

a lelkem legmélyén ugyanolyan fékezhetetlen vadállat vagyok, mint régen,

csak most már tudok uralkodni magamon. Semmiben nem változott ez a dolog: a szeretetet ugyanúgy elviselem és számítok rá, építkezem belőle, és megtalálom a védelmet a gyűlölettel szemben, ami ebben a szétrohadt országban mindennapos.

Sok gyűlöletet kap? Azt hinné az ember, hogy ön egy olyan művész, akit nem rántanak le az árkokba.

Nem, nem kapok sokat. De mégis minden oldalról gyűlölnek engem, elsősorban azért, mert egyik oldalhoz sem tartozom. És közben mindenki azt hiszi, hogy azért nem tartozom közéjük, mert a másodikhoz vagy a harmadikhoz húzok. Sehova nem tartozom és ezt elég nehezen emésztik meg. Ami a művészeti oldalát említi, nem szoktam reklámozni magamat. A színpadi tevékenységek, a monodrámáim, a könyveim ugyanolyan értékesek és fontosak számomra, mint egy Hobo-lemez. Ám a közönség leginkább a Hobo Blues Bandet vagy a Hobo-féle dolgokat ismeri, és ezért ezzel nincsenek tisztában. Nem is várhatjuk el, hogy azt az iszonyú skálát, amit én csinálok, mindenki kövesse. A dolgok szép oldalát nézem: olyan minőségű szeretetet kapok, amit már szinte nem lehet elviselni. Sokkal többre tartanak annál, mint amire én tartom magamat és ez nem álszerénység. Azt, amit ők gondolnak rólam, ahogy hozzám fordulnak az életükkel, írásaikkal, zenéjükkel, emberi dolgokkal, az nincs benne a buliban. Nagy tiszteletet és szeretetet jelent.

Azt mondja, nem érdemel meg ekkora tiszteletet, de mégiscsak sugall valamit a pályája mélységéről és ismertségéről, hogy a csövesektől a miniszterelnökig idéznek öntől. Kevesen mondhatják el, hogy ennyire jelen vannak alkotásaik a társadalom minden rétegében.

Nézze, azt tudom erre mondani, hogy néha az az érzésem, magát Brezsnyevet se tisztelték annyira, mint engem.

Ez zavarba ejtő?

Az ember megcsinál valamit és az elkezdi a saját életét élni. Azt már nem lehet befolyásolni, hogy ki fogadja be és ki idézi. Igen,

a csövesek utánam kiáltják az aluljáróban, hogy oly sokáig voltunk lent, hogy azt sem tudjuk, milyen fenn; 

vagy a miniszterelnök úr idézte az egyik beszédében, de ez nem rám tartozik.

Azért csak jólesik az ilyesmi és büszkévé teszi?

Persze, abszolút jólesik. A határon túl például Viharban született vándornak neveztek, amit én csak két éve hallottam először, pedig már benne vagyok a korban. Nem lehet ezt követni, de nem az az érdekes, mit mondanak, az sem érdekes mit írnak – az sem érdekes. én most mit mondok, csak az számít, amit csinálok.

Ebben a fél évszázadban volt egy olyan fő csapásirány, amit mindig követett, soha nem tért le róla? Egy üzenet, amit írásaiban, darabjaiban és a zenében is közvetíteni akart, Legyen az interpretáció vagy saját szülemény?

Úgy gondoltam, hogy amit csinálok, az fontosabb nálam, még akkor is, ha a mestereimet szolgálom.

Kik a mesterei?

Kezdjük az irodalomnál, az előbb volt, mint a zene. József Attila volt az első, aztán mentem bele a magyar költészetbe, ami egy fantasztikus búvópatak. Nem mondom végig, hány költő műveit játszottam és ennél sokkal többet olvastam, mert megint mondom, verseket olvasni a legjobb. Aztán a hatvanas évek közepén jött a zene, Rolling Stones, Bob Dylan, Jimi Hendrix, Doors, ma se nagyon jutottam ezen túl. Sorolhatnám a színházi élményeket, főleg Shakespeare-t, Örkényt vagy megint egy olyan nagy klasszikust, mint Dosztojevszkij. Hosszan lehetne sorolni, világéletemben sokat olvastam.

Hobo és József Attila

Az, hogy történelemtanár,  mennyiben csiszolta a szemléletét? Jobban átlátta így a közéleti eseményeket, mint egy átlagos rockzenész?

A tanárságommal kapcsolatban egyetlen dolgot tudok mondani, ami megmutatja, mennyire komolyan vettem. Érettségiztetni kellett levelezőn és esti tagozaton is, hogy valahogy megéljek, és a vizsga előtti utolsó órán mindenkinek elmondtam, hogy ha kihúzzák a tételt és nem tudnak válaszolni rá, akkor mondják csak azt, hogy a parasztság helyzete nagyon nehéz volt. Másnap egy villamoskalauz kihúzta a tételét, leült, megnéztük a papírt, az állt rajta, hogy Lenin élete. És meg sem tudott szólalni. Annyira felkészítettem, hogy különböző krákogásokkal és kacsintásokkal eljutottunk valameddig, aztán a végén, amikor már semmit sem tudott szólni, azt mondtam neki, hát nem emlékszik, hogy mit mondtam az utolsó órán? És erre azt felelte: a parasztság helyzete nagyon nehéz volt. Mivel ez az elmúlt évszázadokra is mindig igaz volt, így átcsúszott az érettségin. Akkor alapítottam meg a Hobo Blues Bandet és

el kellett döntenem, hogy tanítok vagy zenélek.

És mivel született exhibicionista vagyok, a Hobo Blues Bandet választottam.

Elértünk az aktualitásokhoz: számomra nagyon sokatmondó a Hey, magyar Joe-ban, hogy Joe nem azért öli meg a feleségét, mert in flagranti találta egy másik férfival, hanem azért, mert az asszony nyilvánosan megalázta valaki előtt. A becsületébe gázoltak, amit nem tűrhetett. Van ebben önéletrajzi ihletettség?

Nincs.

Olyan téren sem, hogy a becsület mindennél fontosabb? A becsületbe büntetlenül bele lehet gázolni?

Vannak benne önéletrajzi elemek, olyan értelemben, hogy pár dolgot én éltem át, különös tekintettel a Hazafelé az iskolából című számban. Nem vagyok jó író, színpadi író meg végképp nem, magát a darabot sem én szereztem, csak a dalszövegeket, Vidnyánszky úr állította színpadra. Adott egy kis, jelentéktelen, kedves ember, pocakos, már abbahagyta a focit, villamosvezető, aki alárendelte magát ennek a nőnek, mindent megtett érte, ő járt a közértbe, ő takarított, vett neki mindent, amit akart. De azt már nem tudta elviselni, hogy megalázza. Ezzel elkövetett egy óriási hibát, és a duplalemez meg az előadás is arról szól, hogy ezt a bűnt hogyan viseli el, fel tudja-e dolgozni.

Leüli a büntetését, kijön a börtönből, és itt találja magát ezen a káprázatos Magyarországon.

A végén még kimegy a temetőbe, hét óra előtt öt perccel, mikor már nincs ott senki, és elmegy a felesége sírjához, de oda se mer menni, csak áll és némán imádkozik.

Hé, Magyar Joe!

Az egész pályáját végigkíséri a Hey, Joe, a kezdetektől játszotta Jimi Hendrix után, mely dalt egyébként egy countryzenész írt a hatvanas évek elején, de Hendrix tette világhírűvé. Miért pont most látott napvilágot Magyar József?

Vannak tudatosan építkező művészek, de én egy lecsúszóban lévő, öreg ripacs vagyok (nevet). Ösztönéletet élek. Ha nekem lehet amerikai nevem, Hobo, ami csavargót jelent, akkor a Joe is lehet magyar. Amikor ez lecsapott rám, akkor rögtön címekben le is írtam a dalokat, aztán megszületett 30 szerzemény, amiből 27 rákerült az albumra. A Circus Hungaricuson van egy szám, az a címe, hogy Kisember. Az életemben az egyik legfontosabb szám, érzelmileg fontos. Abban az van, hogy a kisember elmegy a cirkuszból, köszön és úgy megy el, kisember, de senki sem figyel, kisember, csak a bohóc felel. Kisember, hallod, szerencse fel!  Elszégyelltem magam, hogy azoknak, akiktől annyi szeretetet kapok, nem tudok mást mondani, csak annyit, hogy szerencse fel. Akkor kezdtem Pilinszky-verseket olvasni és a Látja Isten, hogy állok a napon című vers kihúzott a Szaharából. És akkor hálából megcsináltam a Pilinszky-estemet és a Pilinszky-lemezt. Soha nem gondoltam arra, hogy ilyet fogok csinálni, soha nem lehet tudni, mit hoz a jövő. A Hey, Joe-val is így volt. Még van legalább öt ötletem, amit meg kéne csinálnom,

könyveket kell írnom, amit évtizedek óta nem teszek meg, pedig lelki kötelességem is.

Az elmúlt húsz év önnel készült interjúit olvasva feltűnt, hogy hol jobban, hol kevésbé, de szerették volna közéleti állásfoglalásokra késztetni. Ezt semmiképpen sem szeretném, inkább úgy teszem fel a kérdést, hogy Magyar József hogyan látja Magyarország jelenét és jövőjét? Milyen országban él Magyar József?

Akkor idézek Magyar Józseftől, az a pontos. „Ott álltam a börtön kapujában, Ötezer forinttal, kiskabátban, Nem várt rám senki, barát vagy család, Szabad lettem, vár a mennyország. Nincs otthonom, hová menjek most? Így vártam a huszonnyolcas villamost. Híd alatt vagy utcán nem alhatok, Mert úgy járok, mint a hajléktalanok. (…) Mondják, szolgának lenni jobb, mint rabnak, S mint Petőfi kutyái, talpat nyalnak. Mindegy, hogy zsidó, cigány vagy magyar, Neki van igaza és ölni akar. Ilyen lenne a szabadság? Így fogadott engem az új Magyarország.”

Ezt mondja Joe, amikor kilép a börtön kapuján, ezt tudtam írni erről a 2019-es Magyarországról.

Akkor tényleg csak megcsippentve a közéletet, beszéljünk még a rendszerváltozás előtti és utáni állapotokról. 1990 előtt annyiban leosztottak voltak a kártyák, hogy voltunk mi és voltak ők, a kommunisták. Aztán ’90 után ez teljesen összekuszálódott. Ön szerepet vállalt az MDF-nél, az SZDSZ-nél, a Fidesznél is, máig a fülemben van a hangja, ahogy egy fideszes kampányfilmet narrál.

Igen, másrészt a Fidesz fel is kért országgyűlési képviselőnek 1990-ben, de nem vállaltam el, mert verekedős vagyok.

Aztán teltek az évek és ezek a pártpolitikai megszólalások megritkultak, eltűntek. Csalódott a rendszerváltozásban, csalódott az értelmiségben? Elárulta az értelmiség a rendszerváltozást?

1989-ben

én mindenkinek segítettem, akik a kommunisták ellen mentek.

Nagyon fontosnak tartottam ezt, és ez volt az egyetlen, amit tehettem. Nem voltam én vagy a zenekar tényező, de játszottunk Fidesz-bulikon, már a ’80-as években is hallattunk a hangunkat és az úgynevezett ellenzékiekkel a ’60-as évek óta jóban voltam, velem egykorúak voltak vagy egy kicsit idősebbek. Aztán ezek egymás ellen mentek – és megint magamtól idéznék, a Balladás barátaim dalból: „A kövek az égig nőttek közöttünk. János nem szól többé Tamáshoz. Állok a körben és azt érzem, Lassan nem lesz közünk egymáshoz, Sem azokhoz a kincses balladákhoz”. Ezt 1991-ben írtam, azért tudom pontosan idézni, mert tanulom, hogy el tudjam játszani az életműbulin, és a fene gondolta volna, hogy 2019-ben, ennyi évvel később még mindig igaz lesz. Vagy a Nem lehet két hazád című dal is, mennyire aktuális most?

Nekem nincsenek profetikus hajlamaim, csak azt mutatja a kép, hogy a hangulati és a politikai dolgok rossz irányba mennek, belekeveredik minden, ami az emberi méltóságot sérti, a régi barátok összecsapnak, az ismeretlenek gyalázzák egymást, valami olyasmi felé haladunk, ami nekem nem tetszik. Én nem sokat tudok ellene tenni, azon kívül, hogy majd meg fogom mutatni, hogy én miért maradtam itt. Készülök egy ilyen műre, ami ezzel a gyűlölködéssel és az elköltöző százezrekkel szemben – én soha nem akartam elmenni – választ ad a maradásomra. Az lesz a címe, hogy Miért maradtam itt. Ennyit tudok csinálni és ez szinte semmi.

Sokszor említette, hogy Magyarország a hazája, de nem az országa. Hogy kell ezt a kijelentést értelmezni? A népet szereti, de a vezető réteget nem?

Pontosan. Nekem egyik hatalom sem tetszett soha, most sem tetszik, tíz éve, ötven éve sem tetszett. Nem látom bennük az alázatot, a szolgálatot, a vágyat arra, hogy megfeleljenek az őket megválasztóknak.

Hobo örök ellenzéki?

Igen. Mondják is rám, hogy én könnyen lázadtam, mert az apám mindent elintézett. A dalokat nem az apám írta, nem az apám tiltatta be, mulatságos, hogy ezt olyanok mondják, akik soha életükben nem tettek semmit. Nem azt mondom, hogy tettem valamit, nem sokat tettem, de az az igazság, hogy amikor mi megszülettünk a második világháborúban és felnőttünk, akkor hősök voltak előttünk, mint Petőfi vagy mások, akik a magyar szabadságért az életüket áldozták, de

ma már nincsen miért hősi halált halni.

És ez egy nagyon kemény dolog azoknak, akik most nőnek fel. Minek adják oda magukat, minek a szolgálatába tudnak állni? A mocsok és a szenny megy keresztül-kasul mindenen. Ez nagyon nehézzé teszi egy húszéves gyereknek a választását, az identitásának a megtartását, hogy tisztességes tudjon maradni, miközben zúdul rá mindenféle befolyás. És elmennek innen, ez a borzasztó.

Nem lehet két hazád

A vége felé legyünk könnyedebbek: március 30-án életműkoncertre készül. Milyen vendégek várhatóak? Illetve, amit csak csinált az elmúlt ötven évben, az meg fog jelenni a Sportaréna színpadán?

Nem lehet mindent megmutatni, de olyasmit szeretnék, amit eddig nem csináltam. A zenét, a színházat és a költészetet összekapcsolom egy estére. Ezek külön-külön mentek eddig, néha a költészet és a zene összekapcsolódott vagy a zene és a színház, de ez nem egy Hobo Blues Band-nosztalgiaest lesz. Előadom a Hey, Joe-t is, de készülök egy olyan verssel is, amit még soha nem mondtam el, pedig 1969-ben írtam és a Történeti Hivatal rendőrségi aktáiból került elő. Nagyon sok minden lesz. Nem a vendégekkel adom el a műsort, egyszerűen új dolgokat szeretnék csinálni, nem besztofot.

Milyen korosztályra készül? Korábban említette, hogy a legutóbbi Stones-koncerten, amin volt, az átlagéletkor 50-60 év között volt. Erre készül március 30-án is? Kiket vár?

Nem készülök semmire, mindenkit várok, akit érdekel a koncert. Soha nem vettem célba semmilyen társadalmi réteget, se generációt. Az volt a taktikám – ami nincs –, hogy a közönség nem hülye és ez bejött. Nekem nincs célközönségem. Szeretnék komoly és mulatságos dolgokat előadni, mert nagyon fontos a humor is, hogy visszautaljak a Svejkre.

Nem akarok semminek megfelelni.

Készül új előadásokra, ír, ötletel. Mégis, ha ez a koncert lenne az utolsó nagy dobás, el tudná fogadni, mint egy megkoronázását az életműnek?

Nem. Sok mű van előkészületben. Úgy szokták mondani a sportban, hogy menetből megy rá az ember. Lejátszom az Aréna-koncertet, aztán hat nappal később kezdődik a Költészet Napja-sorozat, amikor tíz nap alatt tíz helyen fogok fellépni vidéken, Ady Endrét és József Attilát szavalok. Mondtam, hogy egy könyvet is elkezdtem írni, de készül a következő darabom is, aminek Utcazenész a címe, azt kell átnéznem, hogy Vidnyánszky úrnak oda tudjam adni, mert a következő évadban szeretném bemutatni. Vagy nem, ha neki nem tetszik.

Sorakoznak a tervei, ez a legjobb végszó. Köszönöm a beszélgetést!

Összesen 139 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Milyen tehetség? Nem volt más rajtuk kívül. Aki akkor volt fiatal meg megszerette, mint Bródyt vagy a Neotont. A semminél voltak csak jobbak ők, nem a tiltott zenekaroknál. Aztán a nosztalgia miatt a lassan idősödő rendszerváltás előtto fiatalok közül sokan még mindig isteni tehetségnek tartják.
Ha az lett volna, a mai generációk is dúdolnák dalait. Ehelyett azt sem tudják, ki ez az öregember.

Nem ért semmit az egészből, fakutya.

Ha nincs kommunizmus, akkor most egy nyugdíjas asztalos lenne, nem zenész.

Igen, láttam. Mit mondjak, ahogy a gyilkosok férfias táncot járnak a sírokon...Na, azt a részt mindenkivel néuetném március 21-én
Az a bolsevizmus.

Hobo: Én egyik oldalhoz sem tartozom

", de mert langyos vagy kiköplek a számból."

Ez az ember egy senki, akiből megpróbáltak valakit csinálni, de
kevéssé sikerült. Rossz volt az alapanyag.

Az elgété a a Kareszig rendben volt. 1 év? 2 év?, már nem tudom.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés