500 éve élnek magyar csoportok Afrikában, máig őrzik identitásukat
Számukat több tízezerre teszik, eleik szokásait a mai napig tartják.
Szomjas gyerekkatonák, nyomasztó folyami átkelések, édenkerti tengerpartok és nyüzsgő bazárok: Mozambikon és Tanzánián át döcög tovább expedíciónk.
Írta: Almási Miklós és Kurucz Dániel
Ahogy korábban arról már szó volt, a „Hungarikumokkal a világ körül” című dokumentumfilm-sorozatunk január 5-én startolt a Tv2 csatornáján. A Mandineren minden rész előtt egy kis előzetessel harangozzuk be az aktuális részeket, első, összefoglaló írásunkat pedig itt olvashatják: „A fehéreknek órájuk van, a feketéknek idejük” – nagykörúton Afrikában.
Eddigi úti fejezeteinket itt olvashatják!
***
Egyáltalán, ki találta ki, hogy Mozambik felé vágjuk át a kontinens felét? És kinek az ötlete volt, hogy azt a közel ezer kilométeres távot egyszerre tegyük meg? Végül is már nem számít, belevágtunk az útba. Fájó szívvel hagytuk el Monkey Bay-beli szállásunkat és vágtunk neki a Pembába vezető útnak. Először fordult velünk elő a két évad során, hogy az előzetes terveink felborultak és rögtönöznünk kellett. Ez a stresszhelyzet azonban rögtön öt napon keresztül tartott.
Túránk legviszontagságosabb szakasza következik. Jó szórakozást!
Nem láttak még fehér embert errefelé.
A keskeny bakhátakkal tűzdelt földutakon mintha évszázadokat ugrottunk volna vissza az időben. Pionírnak éreztük magunkat. A lehetetlen terep és a beláthatatlan kanyarok sorozatából álló utat nádtetős vályogházak szegélyezték mindkét oldalról. Ezek voltak azok a falvak, amelyeket addig a pillanatig csak tévében láttunk.
Küszködésünket kíváncsi szempárok figyelték úton-útfélen. Érdeklődés, aggodalom, félelem, düh. Integetés, kővel és papuccsal dobálás.
Sokféle érzéssel, nézéssel, és sorssal találkoztunk. A patakban ujjnyi vastag kosztól megszabadulni igyekvő gyerekek mellett asszonyok mosták kézzel a ruhákat. Az „idilli” képet csak a mindenfelé rohangáló kecskék sora törte meg. Egyszóval hihetetlen mértékű a szegénység, és a polgárháború okozta sebek még mindig nem gyógyultak be. Lassan esett le, hogy eltévedhettünk, mert, ahogy a mondás is tartja: „nem láttak még fehér embert” errefelé. Amikor aztán betonútra érkeztünk próbáltuk behozni a körülbelül félnapos lemaradásunkat. Fogytán volt a benzin, a víz, de a türelmünk is. A táv alig felénél jártunk, de máris koromsötét volt.
Niassa tartományt egy életre az emlékezetünkbe véstük.
Semmi közvilágítás, semmi foszforeszkáló kis bizbasz az útszélén, csak az éj sötét árnyai.
Bár egyszer-kétszer szembeforgalommal is találkoztunk, akik nem szokták meg, hogy ekkortájt nem az út közepén közlekednek… Mivel a beton kimondottan jó minőségű volt, az elején az infarktus kerülgetett minket az első fél méter mély kátyúk láttán, a töksötétben. Csodával határos módon egyiknek se estünk áldozatul. Hiszen ha így lett volna, nem csupán a gumit, hanem a kereket is cserélni kellett volna. Mindennek ellenére nagyon nem tétlenkedhettünk, már éjfélt ütött az óra.
Gyerekkatonák.
Elértük az első katonai ellenőrző pontot Niassa és Cape Verde tartományok határánál. Láttunk már ilyet, Kalasnyikovval sétáló, terepszínű ruhába öltözött szigorú szempárok. Ami különlegessé tette a mozambiki esete(ke)t, hogy
és egytől egyig kértek tőlünk valamit. Nem ám pénzt. Hanem vizet.
Bár Mozambikban a polgárháború hivatalosan véget ért, az ország északi, tehát a fővárostól legmesszebb fekvő területein még nagyon is érezteti hatását. Nem csak a fejlődés lassú ütemére, hanem az instabil közbiztonságra is kell gondolni.
Ottlétünk alatt, tőlünk alig száz kilométerre egy iszlamista terrorszervezet egy teljes falut lemészárolt például, amiről a nyugati sajtó már be se számolt. Így utólag mi is megértettük a katonák jelenlétét. Azt már kevésbé, hogy miért kérnek vizet? Bármely állam katonája hogyan lehet olyan szegény, hogy nincsen nála ivóvíz – kérdeztük egymás között?
Mivel Mozambikban az angolt alig beszélik, így ezt sajnos nem tudtuk kideríteni, mindenesetre az összes tartalék folyadékunkat odaadtuk a különféle katonáknak. Így esett a rém eset, hogy az utolsó ellenőrzőponton már mi is kifogytunk a vízből. Ezt rosszallva fogadta az egyik kamaszkorú AK-s katona. Egészen addig nézett csúnyán – hajnal valahánykor, a semmi közepén, egy erdőben –, míg meg nem mutattunk neki egy üveget. Akkor még ő is elhűlt és tovább engedett. Ez az üveg egykor olivabogyóknak adott otthont, és
Pirkadni kezdett, mire átverekedtük magunkat Cape Verdén és elértük a Pemba nevű városkát az Indiai-óceán partján.
A két csodálatos nap alatt, amit ebben az édenkertben töltöttünk, végre kipihenhettük magunkat. Aztán egyszer csak mintha elvágták volna a békés pihenőnket. Jött a hír késő este: másnap korábban indul a komp Tanzániába. Ez még egy napot jelentett Mozambikban, rengeteg rossz előjellel.
A határátkelésnél, ahol a szigorral vegyes rosszindulat és a segítőkészség teljes hiánya jellemezte a mozambiki határőröket, nem volt könnyű dolgunk. Hosszas és értelmetlen vitánknak véget vetettünk a hatóságokkal. Az alkudozás a kameráinkról indult, de végül csak Miki ébenfáját vették el. Mondván nincs hozzá „jogosítvány”.
Komppal a Ruvuuma folyón.
Elértük a kompot. Alig két perc híja volt. Úgy éreztük a „mozambiki átok" mintha nem akarna elereszteni minket. Szinte éreztük, hogy még történni fog valami rossz. Aztán egy hatalmas robbanást hallottunk.
A vízszint aztán – a tenger közelsége miatt – drasztikusan csökkenni kezdett. Beköszönt az apály.
Amikor a komp alatt a víz száraz homokká változott, a hajó teljes legénysége kisétált a partra, beleértve a kapitányt is! Csak az autóink és mi maradtunk a fedélzeten… De végül is sikerült elérnünk Dar Es-Salaamig még másnap reggel.
Dáres (ahogy a helyiek nevezik) Tanzánia legnépesebb városa, itt találkozik a Közel-Kelet az afrikai kultúrával. Megszámlálhatatlan és végeláthatatlan bazársorból, káoszos közlekedésből, hömpölygő tömegből, hangosabbnál hangosabb árusokból és azok színes portékáinak tömkelegéből áll. Tanzánia Mozambik ellentéte volt, amire csak ráerősítettek a helyiekkel való beszélgetéseink.
Tanzániában ismerik, sőt szeretik is a magyarokat.
Kevesen tudják, de sok tanzániai tanult Magyarországon, így izgatottan vártuk a másnapi találkozót a Magyar-Tanzán Baráti Társasággal. A találkozó minden várakozásunkat felülmúlta. Nehéz szavakba önteni, milyen érzés, amikor vérbeli tanzániaiak a saját anyanyelvünkön szólnak hozzánk, és Magyarországtól több ezer kilométerre az ismerős helyekről vagy a pesti éjszakákról beszélgetnek velünk, miközben pálinkával kínálgatnak. Sajnos a találkozó nem nyúlhatott hosszúra, másnap várt minket az újabb hajnali kelés. Csapatunk egy része Zanzibárra hajózott, míg a többiek gondoskodtak az éjszakai defektről és előkészültek a kenyai határátlépésre.
Zanzibár szigetén találkoztunk Aishával, aki Mátyás Mariannként született. Huszonöt éve él férjével Zanzibáron, muszlim vallású. Az ő történetével is megismerkedhetünk ebben az epizódban. A repterekkel vetekedő biztonsági előírások övezték az odajutást, de megérte.
azonnal Kamilla útitársunk kedvence lett. A végtelen bazársorok és a legfinomabb afrikai kávék azonnal elvarázsolták stábunk szerencsésebb részét.
Végre elértük a híres Teleki-expedíció nyomvonalát.
Édenkert ide vagy oda, tovább álltunk észak felé, Panganiba. Itt torkollik a Pangani folyó az óceánba. 1887-ben Teleki Sámuel gróf nem véletlenül épp itt kezdte meg híres afrikai expedícióját: itt be tudott hajózni a térképeken addig fehér foltnak rajzolt területekre.
Kelet-Afrika óceánparti vidékein tradicionálisan többségben vannak a muszlim vallású emberek, azonban az itt élők híresek a békeszeretetükről. Amit mi sem bizonyít jobban, mint a taxikra felírt, Jézust dicsőítő feliratok, illetve azok fejkendős mosolygós utasaik. Békésen élnek errefelé a különböző vallású emberek. Ezzel a kis békeszigettel zárjuk e heti részünket. A soron következő epizódban pedig irány a Taita Alapítvány által fenntartott kenyai árvaház, majd a Kilimandzsáró!
Szombati adás 12.10-kor a TV2-n, a honlapunkon pedig visszanézhetitek a részeket.