„A jobboldal ellen felhúzott történelmi csigaházba könnyű elsáncolni magukat, s kijelenteni, hogy nincs semmi baj, s amikor az új európai időszámítás elkezdődött, a fekete nullán Auschwitz állt. Van az egészben valami mélységes pesszimizmus, amelyben mintha a civilizációnk megszűnése iránti vágy is megbújna. Mintha túl az emlékezetpolitika viharain a »nosztalgikus forradalmár«, az értelmiségi tovább emelte volna a tétet, s most már nemcsak nemzethalálról, egy faj kiirtásáról, hanem egész civilizációnk megsemmisüléséről lenne szó. S ez a megsemmisülés tele van vágyakozással.
A két francia jobboldali íróra, Houellebecqre és Zemmourra gondolok. Éric Zemmour 2014-ben Le Suicide français (A francia öngyilkosság) című könyve a sikerlista élére került. A bevándorlás és az iszlám terjedése – írta – úgy játszódik le, hogy a tényleges politikai irányítás már kicsúszott a francia elit kezéből. (Hasonló folyamatok zajlottak le Oroszországban a bolsevik forradalom előtt s a weimari demokráciában Hitler megválasztása előtt.) A belső háború fő okai – így Zemmour, aki az Osztrák–Magyar Monarchia romjaiból keletkezett államok polgáraiban látja az európaiság utolsó nyomait – az idegenek, akik rendszerint irigylik, hogy a franciáknak milyen jól megy, és azt képzelik, hogy ezt a kérdést erőszakkal is el lehet intézni. (A maghrebi származású berber-zsidó Zemmour szerint országa hatvanhatmillió lakosából tizenkétmillió az »idegen«.) Az idegenek és az iszlám a szaporodást még mesterségesen, törvényileg – a polgári szabadság nevében – is elősegítik, s hiába von vállat az átlag francia, az utcákat járva be kell látnia, mindaz, amit eddig a jobboldal írástudóitól hallott, mégiscsak igaz lehet.