a ma embere sem éri el a kutya morális szintjét.
Az imént elmondottaknak az volt a hatása rám nézve, hogy a liberalizmusomat mindig is elővigyázatosság jellemezte. Bár már nagyon fiatalon megdöbbentett Marx és a marxisták intellektuális szegénysége, soha semmilyen körülmények között nem lett belőlem liberális.
Darwin, bár ezt soha nem mondta ki, a munkássága révén elvesztette a hitét a Jóistenben, s ugyanakkor tudta, hogy művei az olvasóira is ugyanilyen hatást gyakorolhatnak. Ha Darwin néha túlzott mértékben ragaszkodik is az életben maradásért folytatott harc jelentőségéhez, azt gondolom, ezt csak tisztán mazochista élvezetből teszi. Mindkét általam említett pont, amelyek az életben maradásért vívott harc jelentését relativizálják, azok valójában szoros összhangban vannak Darwin munkásságának igazi szellemiségével.
Mindazonáltal, a harmadik pont, ami a legfontosabb véleményem szerint, ahol is populációgenetika teljes mértékben leválik a Darwinizmusról. Ez az a pont, amely már nem az azonos fajhoz tartozó egyedek közötti, hanem a fajok közötti küzdelmet érinti.
Ez a küzdelem szinte semmilyen szerepet nem játszik az állatvilág fejlődésében. Ha egy faj hosszú ideig túlél, az többnyire nem azért van, mert az erőforrásokért folytatott küzdelemben felülmúlta a többi fajt. Sokkal inkább azért, mert sikerült egy olyan környezethez alkalmazkodnia, ahol nincsen konkurenciája. A módszerek sokfélesége határtalan: túlélni az extrém hőmérsékleti viszonyokat, az aszályt, megélni a különleges vegyi összetételű vízben is, enzimeket kifejleszteni annak érekében, hogy a mérgező növények is fogyaszthatóvá váljanak. Bár a módszerek végtelen számúak, a végkövetkeztetés ugyanaz:
a túléléshez nem megnyerni kell a versenyt, hanem inkább ki kell szállni belőle.
Ez az a pont, amelynek jelentős metaforikus következményei vannak. A nemzetek gazdagságára vonatkoztatva: a legjobb módszer a túlélésre nem az, ha ugyanazt termeled, mint a többiek, csak versenyképesebb módon, hanem sokkal inkább az, ha olyat termelsz, amit senki más nem tud. Ami a kultúrát illeti: ha a könyveim túlélnek engem, az nem azért lesz, mert jobbak a többiekénél, hanem mert különböznek tőlük. Az író, akinek a műveit hosszú távon is olvassák, olyan műveket alkotott, amilyeneket senki más.
Azt hiszem eleget beszéltem a populációgenetika intellektuális fejlődésemre gyakorolt hatásáról. A továbbiakban mindenekelőtt két gondolkodóról szeretnék beszélni, akik különösképpen hatottak rám, és akikben egyaránt megvan az a különös tulajdonság, hogy radikálisan inkompatibilisek: Arthur Schopenhauerről és Auguste Comte-ról van szó.
Bizton állíthatom, hogy Arthur Schopenhauer az, aki a legközelebb áll hozzám, aki a legszimpatikusabb számomra, és akinek a műveit a legnagyobb élvezettel olvasom. Hadd osszak meg önökkel egy különös, ugyanakkor lenyűgöző dolgot: Schopenhauer alapvetően nem foglalkozott a történelemmel. Számára az ember mit sem változott az évezredek során,
a civilizációk pedig csupán külsőleges módosulások, amelyeknek nincs sok jelentőségük.
Ez persze nézőpont kérdése. Úgy gondolom, hogy Schopenhauer álláspontját fenn kell tartani annak érdekében, hogy a szokásos álláspont kiegészítéseként használhassuk fel, amely szerint a történelem természetesen létezik. Ha az ember elmélyül egy régi időkből származó műben, megtudhatja, hogy mi visz minket közelebb ezekhez az emberekhez, vagy éppen, hogy mi az, ami távol tart tőlük, ez nézőpont kérdése. Ha Schopenhauer Aiszkhülosz egyik tragédiáját vagy az Ótestamentum egyik könyvét olvassa, akkor ugyanúgy olvassa, mint ahogy bármely német kortársa olvasná. Ez nagyon különleges és igazán lenyűgöző.
Mielőtt Auguste Comte-ról beszélnék, szeretnék felolvasni Önöknek két idézetet Spengler „Ember és gép” című művéből.
Egy kivonat az előszóból: »Meggyőződésem, hogy csak akkor érthető meg az ember végzete, ha minden olyan területet összehasonlítunk egymással, amelyekre az ember munkássága hatással volt, és nem követjük el azt a hibát, hogy az ember létezését mondjuk csak a politika, a vallás, vagy a művészet oldaláról világítjuk meg abban a hitben, hogy ezzel mindent feltártunk.«
Úgy tűnik, hogy az „Ember és gép” csak a kezdete egy sokkal nagyobb műnek, amely talán elérhette volna a „Nyugat alkonya” terjedelmét, azonban ezt már sajnos soha nem fogjuk elolvasni. Ami véleményem szerint ösztönözte őt arra, hogy belevágjon ebbe a vállalkozásba, az az volt, hogy miután a „Nyugat alkonyában” az emberi viselkedés számos aspektusát megvizsgálta, rájött, hogy e viselkedés technológiai oldalára nem szánt elég figyelmet, pedig a technológia éppen az ő korában vált igazán jelentőssé – s válik azóta is egyre jelentősebbé.
A második idézet sokkal rövidebb: »A történelem a háborúk történelme, régen is és ma is.«
Tehát
amikor az iskolában történelmet tanulunk, valójában háborúk láncolatáról tanulunk.
Most vegyük szemügyre Auguste Comte álláspontját, amely egészen bámulatos. Először is, a hadtörténelem nem érdekelte Auguste Comte-ot, a háborúk számára csak jelentéktelen mellékesemények voltak. Napóleont egy alkalommal például „katonai marionettnek” nevezte. Másodszor, Auguste Comte sohasem vizsgálta az emberi tevékenységet annak egészében. Csupán egyet és csakis egyet vizsgált: a vallást. Ahhoz, hogy megítélje, hogy egy társadalom mennyire egészséges, megvizsgálta a vallás általános állapotát, amely azt a társadalmat alkotja és igazolja.
Ami a vallástalan társadalmat illeti, amelyet ma szekularizált társadalomnak nevezünk, az egyértelműen úgy tűnik, hogy rövid és boldogtalan életre van kárhoztatva. Ha Auguste Comte eme álláspontját – tűnjön az bármilyen egyszerűnek – csábítónak találom, az nem azért van, mert olyan kifinomult lenne az érvelése – nem, az inkább amolyan bulldózer-szerű. Még csak nem is az írásai minősége miatt – úgy ír, mint egy őrült. Azért van, mert volt alkalmam a saját életemben megtapasztalni, hogy a vallás képes megváltoztatni az emberi viselkedést sőt, valójában ez az egyetlen dolog, amely képes erre, leszámítva persze a szerelmet.
Ha tehát e két kritérium – a népesedés és a vallás – szempontjából vizsgálom a Nyugat jelenlegi állapotát, egyértelmű, hogy pontosan ugyanarra a végkövetkeztetésre jutok, mint Spengler:
a Nyugat a hanyatlás egy nagyon előrehaladott állapotában van.
Mégis optimistább vagyok nála, illetve valójában bizonytalanabb, s ez által igazából optimistább is. Ritkán fordul elő, hogy én optimistább vagyok más íróknál, és ha ez egyszer előfordul, nem felejtem el hangsúlyozni. A bizonytalanságom oka az, hogy ha közelebbről vizsgáljuk meg a tényeket, érdekes képet mutatnak.
Az utolsó valóban szignifikáns nyugati demográfiai jelenség a baby boom volt, ami Franciaországban 1942-ben kezdődött. Egy olyan időszak kellős közepén, amikor Franciaország történetének talán legmélyebb pontján volt. Mégis ez volt az a pillanat, amikor az emberek ismét utódnemzésbe fogtak.
Mondhatnák, hogy mindez csupán a Vichy-kormány családbarát politikája miatt volt, de ez nem lenne túl meggyőző. Ezek az intézkedések csupán a Népi Front 1930-as évekbeli intézkedéseinek folytatásai voltak, amelyek a népességfogyást voltak hivatottak megállítani. Ebből a nézőpontból úgy látszik, hogy a Vichy-kormány csupán megerősítette a Népi Front politikáját.
A franciaországi baby boom vége is elképesztő. Időben ugyanis az 1960-as évek közepére tehető. Az első olajválság csupán 1973-ban tört ki, az 1968-as események sem voltak ekkor még sehol. Talán soha nem volt annyira optimista Franciaország, mint ebben az időben, és mégis, a születési ráta éppen 1965-ben kezdett csökkenni.
A józan ész azt diktálná, hogy az emberek akkor vállalnak gyermeket, amikor optimistán, bizakodva tekintenek a jövőbe. Ám joggal érvelhetnénk az ellenkezőjével is, miszerint
a gyermekvállalás olyan, mint az utolsó dobás a kockával,
vagy az utolsó lap kijátszása, amikor az ember már elfogadja, hogy elvesztette a játékot. Az ember mások kezébe adja a játékot tudván, hogy egy rossz játékot ad át. Talán éppen ezért.
A vallások története egyszerűen lenyűgöző. Vegyük például az iszlám helyzetét a késői XIX. században és a XX. század elején a hagyományos muszlim országokban. Még ha a lakosság többsége követte is a vallást, az elitek gyorsan távolodtak tőle. A nyugatiasodás és a szekularizáció gyorsan terjedt, az iszlám egy archaikus jelenségnek látszott, amely gyors eltűnésre volt kárhoztatva.
Nézzük csak meg, hogy mit jelent ma az iszlám ezekben az országokban!
Ki meri kellő komolysággal azt állítani, hogy »ami az iszlámmal történt, az biztosan nem történhet meg a kereszténységgel?«. A szerénység elengedhetetlennek tűnik számomra ezekben a kérdésekben.
Egy igazi katolikus valami nagyon irracionálist mondana. Azt mondaná, hogy »Isten megadja. A jelenlegi pápa középszerűségének nincs jelentése. Végül Isten majd szenteket fog hozzánk hozni.«
Egy optimista katolikus hozzátenné, hogy ez még ebben az órában meg fog történni.
Mondandómat lezárhatnám Schopenhauer egyik Hegelnek intézett inzultusával. Sok ilyet ismerek, gyorsan megtalálnám a megfelelő idézetet. Ám végül úgy döntöttem, hogy Dosztojevszkijtől fogok idézni. Fejből mondom, valahogy így hangzik:
»Bárki bármit mondhat a világtörténelemről, bárki kiállhat az észérvek látszatát keltve akár a legellentmondásosabb állítások mellett is. Az egyetlen dolog, amit nem lehet kijelenteni, – s amint megkísérli az ember, rádöbben mondandójának abszurditására –, hogy a világtörténelem észszerű.
A világtörténelem minden, csak nem észszerű,
aminek az az oka, hogy az emberi lény is minden, csak nem ésszerű.«”