Ukrán világ

Így nem érti Magyarországot a kijevi elit

2018. október 24. 13:53

Demkó Attila
Mandiner

Kijev olyan, mint egész Ukrajna: hatalmas, de a talapzatával valami nincsen rendben. Kijevi világpolgárokkal és politikusokkal beszélgettünk az ukrán helyzetről, Kárpátaljáról, a magyarkérdésről. És nem, nem értik. Nem akarják érteni. Ahogy egy ifjú politikus fogalmaz: „Minek ugrálunk, egy nemzedéken belül úgysem lesz kárpátaljai magyarság”. Tudósításunk Kijevből.

Kijev hatalmas. Magasépületeivel, felhőkarcolóival egy-egy pontról elmehetne akár New York egy szolidabb változatának (lásd a nyitóképet). Az építési szabályozás szinte teljes hiánya is erősíti az Amerika érzést. Egy kétemeletes, kétszáz éves kis ház mellett simán építhet egy vállalkozó harmincemeletes lakóházat. Közelebbről nézve persze látszanak a gyengeségek, hogy dőlnek meg itt-ott a hatvanas évek lakóházai a rossz alapozás miatt.

Kijev olyan, mint egész Ukrajna: hatalmas, de a talapzatával valami nincsen rendben.

De hát engem nem zavar, ha a magánéletben magyarul beszélnek” – ezt egy kora harmincas, őszintén egy jobb, demokratikus, nyugatos Ukrajnáért küzdő aktivista mondja.

Ismerjük egymást, ő hívott meg Kijevbe, hogy lássam, miért is harcolnak. Szereti Magyarországot, Budapestet, évek óta jár a Szigetre, a 2019-es jegyét már megvette. „De az állam és az oktatás nyelve az ukrán, a 2012-es nyelvtörvény pedig kifejezetten ukránellenes volt, ezért kellett eltörölni” – folytatja.

Kijevben vagyunk az irodájában, nyüzsögnek a fiatal aktivisták, akik azért küzdenek, hogy megreformálják az igencsak deformált ukrán igazságszolgáltatást. Jó ismerősöm egyébként orosz anyanyelvű, de igyekszik, ahol lehet, az ukránt használni. Amikor később egy vacsora után egy étteremben egy pincér az orosz daszvi dánjával köszön el, megrázza a fejét: „ha ezt tudom, nem adok ennyi borravalót”. Mélyen hiszi, hogy az ukránosítás és az orosz nyelv (ami egyébként anyanyelve) visszaszorítása a nyugatosodás feltétele. Semmilyen magyarellenesség nincsen benne: sajnálja, ha mi úgy érezzük, hogy mindez a magyar kisebbséget hátrányosan érinti, de ő az ukrán nemzet javát nézi. 

Vendéglátóm udvariasan nem érezteti, de

azt, hogy Magyarország nagyon is benne van a célkeresztben, könnyű megtapasztalni Kijevben.

A fiatal liberális reformerek minden csütörtökön összegyűlnek egy kötetlen beszélgetésre. Amikor házigazdám bemutat, a Magyarország szó kimondása után érezhetően hűvösebb lesz a többség.

Mit akarnak a magyarok? Miért szövetkeznek Putyinnal? Hogy élni akarnak, magyarként? Hát úgy, ahogy korábban tették, nem tehetik! El kell fogadniuk, hogy Ukrajna most háborúban áll, és a nyelv az egyik front. Ukrajna Magyarországot is védi Oroszországtól, ők Európa védőbástyája, ezért inkább támogassuk őket! – hangoztatják érveiket.

Porosenkó elnököt és a kormányt egyébként nem szeretik ezekben a körökben. Ő az Arany Ukrajna, az oligarchák Ukrajnájának képviselője, nem tartják a legnyugatosabb elnökjelöltnek. Mert itt a Nyugat, az Európa iránti vágyódás a fő mérce. De az ukranizálásban támogatják.

*

A Majdan, anno

Másik helyszín, szabadtéri koncert a Dnyeper egy hídja alatt. Az október itt jóval hidegebb, mint Budapesten, mégis tömeg van. Kijev akar lenni az új Berlin, alternatív partikkal. Miközben a vasbeton pilléreken játszó lézerek fényeit nézem, egy újabb bemutatkozás, egy újabb kérdés:

miért csinálja ezt Magyarország? Miért nem akarnak megtanulni a kárpátaljai magyarok ukránul?

Az újságírónő járt Kárpátalján, ahol a magyar befolyás jeleit vélte észlelni mindenhol.

Hiába magyarázom neki, hogy volt egy ukrán-magyar alapszerződés és van egy ezeréves magyar történelem, nem látszik érteni. Hogy Munkács akkor is Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc vára lesz, ha fél lábon ugrálnak és minden feliratot leszednek, minden emlékművet lebontanak. Azt sem érti, ha nem is beszél minden magyar kiválóan ukránul, az nem fenyegetés az ukrán államra nézve. Egy idősebb embertől ez nem is várható el, hiszen Ukrajna csak 27 éves. Szerinte viszont nem csak elvárható, de kötelező is. Süketek egyre ingerültebb párbeszéde ez a villogó lézer alatt, ezért inkább iszunk egy sört. Kárpátaljait.

*

Majdnem ugyanez ismétlődik meg egy magas rangú tisztviselővel folytatott informális beszélgetésben. Ő már majdnem politikus, cinikusabb. A végén megrázza a fejét, és csak annyit mondd:

minek ugrálunk, egy nemzedéken belül úgysem lesz kárpátaljai magyarság.

Mindenkinek jobb lesz így, a magyarok jobb életet találnak Magyarországon, Ukrajnának meg egy gonddal kevesebb. A Nyugat egyébként is velük van, nem velünk. Azért elmesélem neki, hogy 1956-ban minket is támogatott az Amerika Hangja és a Szabad Európa – szavakban. Most ők többet kapnak, némi pénz és fegyvert, de ha változnak az érdekek, el tud ám a támogatás gyorsan apadni.

Vállrándítás a válasz, de egyébként ő sem rosszindulatú. Csak nem érti, mi a baj.

*

Ezek a fiatal, jól öltözött liberális fiatalok, akik új Berlint akarnak csinálni Kijevből, tényleg nem látják, mit tesznek ma az ukránok. Ugyanazt, amit századokon át az oroszok tettek velük. Nem ismerik el, hogy az ország különféle régiói nagyon más anyagból vannak gyúrva, hogy a történelmi és kulturális gyökereik nem szakíthatóak el trauma nélkül. Nem látják, hogy a modern ukrán államnak egy befogadóbb alkotmányos berendezkedésben kellene elismernie ezt a létező diverzitást.

Számukra Ukrajna vagy nemzetállam lesz, vagy nem lesz. 

Abszolút nem látják a nemzetiségi kérdés, a történelmi aknák veszélyeit – hogy a nemzeti léthez való ragaszkodás nem az orosz propaganda terméke, hanem mélyen megélt identitásból fakad. 

Kossuth Lajos és 1848 jut eszembe. A részben szlovák származású, nyarait sokszor szlovák rokonainál töltő Kossuth forradalmi lelkesedésében éppen ezt a hibát követte el. Hitte, hogy a közös fejlődés, haladás perspektívája meggyőzi a nemzetiségeket, hogy önként legyenek magyarrá. De hát engem nem zavar, ha a magánéletben szerbül beszélnek – ilyeneket Kossuth is mondott, mondhatott. Véres etnikai polgárháború lett a vége, amibe besegített Bécs is, de a robbanóelegy már megvolt.

A párhuzam persze sántít, mert miért is adott volna a magyar állam a Magyarországra 150 évvel korábban menekültként érkező délvidéki szerbeknek szerb vajdaságot, autonómiát egy olyan területen, ahol még csak többségben sem voltak.

A magyarság most nem autonómiát kér, bár megmaradását csak az biztosítaná hosszú távon. Nem fenyegetőzik fegyverrel, mint a délvidéki szerbek '48-ban.

Csak annyit akar, hogy ne rontsanak helyzetén. De Ukrajna ront,

és most már nem mintegy melléktermékként az oroszok elleni harcban, hanem célzottan, tudatosan.

És ebben a liberális ukránok, a jogvédő értelmiségiek, a világlátott jogászok semmivel sem jobbak az ukrán kormánynál. Nem sokkal jobbak a nacionalistáknál sem, bár ők erőszakkal nem fenyegetőznek. A nacionalisták igen.

Folyt. köv.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/137590

Ajánljuk még a témában