Rövid kurzus Nagy Imréről

2018. október 15. 16:54

Sebes Gábor
Vendégszerző

Nagy Imre nem hogy meghatározó, hanem semmilyen vezetője nem volt a forradalomnak.

Sebes Gábor írása

 

A Rövid kurzus (krátkij kursz) a Szovjetunió Kommunista (Bolsevik) Pártjának a története volt, amit minden párttagnak illett, a funkcionáriusoknak pedig muszáj volt ismernie. Stílszerűen ezen a címen foglalom össze a tudnivalókat Nagy Imréről.

***

Nagy Imre az 1956-os forradalom és szabadságharc hőse, a demokrácia és a nemzeti függetlenség élharcosa. Megérdemli a tiszteletet! Miért van mégis vita a történelmi szerepe körül?

Annyira érdemli meg a tiszteletet, amennyire a legkevesebb 185 ezer németajkú deportálásáért személyesen felelős politikus megérdemli. Nagy Imre, mint a kommunisták által delegált belügyminiszter nyújtotta be 1945. december 22-én a kormány elé a jogfosztó rendelettervezetet, majd ő adta ki a végrehajtási utasítást is. Nagy a német nemzetiségűek kitelepítését „magyar nemzeti kötelezettségnek” nevezte. Közel 200 ezer embert fosztottak ki, majd deportáltak Magyarországról, szörnyű körülmények között. Nagy Imre egyébként mind az 500 ezret ki szerette volna telepíteni.

Nagy 1950 júniusától 1952 júliusáig az Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének Adminisztratív Osztályát vezette. Mivel ez felügyelte a fegyveres szervezetekben a „pártmunkát”, a szovjetek feltétlen bizalma és támogatása kellett ehhez a poszthoz. 1950-ben, a legsötétebb időszakban begyűjtési miniszter (1951-ben az addig legszigorúbb rendeletet is ő nyújtotta be!). Hogyan tett eleget feladatának?  A történészek szerint 1948-1956 között a „közellátás veszélyeztetéséért” 193 826 főt ítéltek el a bíróságok, 1951-53 között egyedül több mint 120 ezret. Egyes adatok szerint legalább száz eljárás halálos ítélettel zárult. 1950-53 között több mint 600 ezer termelő hagyta el a mezőgazdaságot, közülük 220.000 1952-ben hagyott fel a termeléssel. Bár ezzel a mezőgazdasági politikával nem értett egyet, ekkor még semmiféle önállóságot nem engedett meg magának, híven teljesítette a megbízatást.

De nem a háború után követte el az első gazemberségeket. Nagy Imre 1918-ban belépett a bolsevik pártba, 1918-20 között vörösgárdista, részt vett az orosz polgárháborúban. 1921-22-ben csekista volt (a politikai rendőrség tagja), majd a Vörös Hadsereg hírszerző csoportfőnökségén szolgált. Rövid magyarországi tartózkodás után 1930-ban a Szovjetunióba emigrált, azonnal, önként jelentkezett az OGPU-nál (titkosrendőrség, 1934-től NKVD, belügyi népbiztosság) besúgónak. Legalább 203 embert jelentett fel, közülük 12-t kivégeztek. 1936-ban felvette a szovjet állampolgárságot, amitől soha nem vált meg. Nagy Imre 1938. június 30-i keltezésű, saját kezűleg írt önéletrajzában büszkén írja:

„Hosszú ideje odaadóan és tisztességesen együttműködök az NKVD-vel a népellenség minden fajtájának megsemmisítéséért vívott harcban.”

Na, kijár neki a szobor?

Ezt nem tudtam! De akkor hogy lehet szobra Budapesten és vidéki városokban? Miért van róla 22 közterület elnevezve Magyarországon?

Mert közel 200 ezer ember deportálásában és kifosztásában kezdeményezően, tevékenyen, egyetértve részt venni nem bűn, legalábbis nem akkora, mint a közreműködés az első zsidótörvény megszövegezésében és a további zsidótörvények támogatása (Hóman Bálintnak nem lehetett szobra, noha 1944-ben zsidókat mentett, és az egyetlen magas rangú politikus volt, aki élesen tiltakozott a német megszállás ellen). Mármint a baloldali megmondóemberek szerint, akik ilyen megkülönböztetéseket tesznek. Nagy Imrének jó a sajtója. 

A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló törvény szerint közterület, illetve közintézmény nem viselheti olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett. Kétség esetén be kell szerezni a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalását.

Nagy Imréről többek között ezt írta az MTA: „Magas rangú vezetői pozíciókat betöltve fontos szerepet játszott a magyarországi kommunista rendszer kialakításában és működtetésében.”

Ennek alapján a törvény szerint nem viselhetné ma Nagy Imre nevét közterület és közintézmény. Az önkormányzatok és a törvényességet felügyelő kormányhivatalok azonban nem tartják be a törvényt, hanem az Akadémia véleményének további, a törvény szempontjából irreleváns részeire hivatkozva („Megtisztelve érezheti magát az a közterület, amely nevét viselheti”) megtagadják az intézkedést. Onnan tudom, hogy levélben kerestem meg az illetékes kormányhivatalokat.

Mégiscsak Nagy Imre volt az, akinek az 1953-as miniszterelnöksége alatt kiengedték a börtönökből és Recskről az embereket, feloszlatták az ÁVÓ-t, és ki lehetett lépni a termelőszövetkezetekből!

Ez mind igaz. Szovjet utasításra őt választotta meg ezeknek az intézkedéseknek a megtételére az MDP vezetősége, majd ennek nyomán az Országgyűlés. Mivel Rákosi és társai csődbe vitték a társadalmat, reformokkal igyekeztek újra megszilárdítani a kommunista párt helyzetét.

Még a termelőszövetkezetekből való kilépés lehetőségét is Berija tanácsolta.

Az 1953-as amnesztia nem vonatkozott a legtöbb politikai elítéltre. A szabadon engedettek nem kapták vissza ingóságaikat, nem térhettek vissza lakóhelyükre. Bár az ÁVH internálótáboraiból 3234-en szabadultak, 659 fő ellen közülük azonnal bírósági eljárást indítottak kémkedés, háborús bűntett és hasonlók vádjával. Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt is voltak politikai perek és kivégzések. 1954 őszétől kezdték szabadon engedni a koncepciós perekben elítélt kommunistákat és szociáldemokratákat. Az ÁVO feloszlatása pedig olyan jól sikerült, hogy 1956-ban a népharag hatására Nagy Imrének újra fel kellett oszlatnia.

A Magyar Tudományos Akadémia kiemelte a szakvéleményében, hogy „az 1956-os forradalom tapasztalata kommunista meggyőződését háttérbe szorítva a nemzeti forradalom vezetőjévé tette. Az 1990-es választások után összeülő országgyűlés első határozatában törvénybe iktatta, hogy az új demokratikus Magyarország előzménye és alapja az 1956-os forradalom és szabadságharc, amelynek meghatározó vezetője volt Nagy Imre. Emlékét külön törvény is megörökítette, az 1996. LVI. törvény szerint ugyanis Nagy Imre személyisége, államférfiúi magatartása, erkölcsi helytállása elválaszthatatlan az 1956-os forradalomtól és szabadságharctól, a demokrácia és a nemzeti függetlenség eszméjétől. A 2002. XXX. törvény Nagy Imréről elnevezett magas magyar állami kitüntetést hozott létre. Megtisztelve érezheti magát az a közterület, amely nevét viselheti.” Ezért csak megérdemli az utókor tiszteletét?!

Ha ez az értékelés igaz lenne, akkor megérdemelné. De nem igaz!

Nagy Imre nem hogy meghatározó, hanem semmilyen vezetője nem volt a forradalomnak.

A demokrácia és a nemzeti függetlenség nem azt jelentette az ő számára, amit ma mindenki számára jelent. 1953-ban a szovjetek kívánságára megválasztották miniszterelnöknek. Híven végrehajtotta, amit vártak tőle, mégis, 1955-ben leváltották, a szovjetek egyetértésével. Ez mélyen sértette, ettől kezdve kezdett eltávolodni a szovjetektől, bár tanulmányait, írásait továbbra is kiküldte Moszkvába. Az „öt alapelvet” tette magáévá, miszerint az egyes országoknak a nemzeti függetlenség, a szuverenitás, egyenjogúság, területi sérthetetlenség és a belügyekbe való be nem avatkozás alapján kellene együttműködniük. Ellenezte a katonai tömböket, mert a Szovjetunió a Varsói Szerződés alapján itt állomásozó, megszálló katonasága miatt tudott beleszólni a magyar belpolitikába és váltatta le a miniszterelnökségből. Ez azonban nem akadályozta abban, hogy október 26-án – miután 25-én, a Kossuth téren a szovjet tankok a tüntetők közé lőttek! – ő is egyetértsen további szovjet csapatok Budapestre hívásában. 

Dr. Horváth Mikós hadtörténész október 25-e és 29-e között 45 sortüzet számolt össze. Érdekes, hogy a történészek fel sem vetik Nagy Imre politikai felelősségének kérdését ezekért. Vessük ezt össze mondjuk a Horthynak tulajdonított felelősséggel a fehérterrorért. Ebből is látszik, hogy Nagy Imrét minden más történelmi szereplőtől eltérő mércével mérik, aminek nincs köze a történelmi tényekhez.

Erkölcsi helytállására csak két példa: az egyik az utolsó rádióbeszéde: „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van” – majd azonnal a jugoszláv követségre menekült. A pesti srácok meg, akik hittek neki, harcoltak és meghaltak értelmetlenül. A másik: a követségre csak a kommunista párttag munkatársait és családjukat vitte magával. A kisgazda Tildy Zoltán és a parasztpárti Bibó István államminisztereket búcsú nélkül hagyta ott a Parlamentben. Még csak nem is figyelmeztette őket, hogy gondoskodjanak a saját biztonságukról.

Mit jelentett akkor számára a demokrácia és a nemzeti függetlenség?

A külpolitikai függetlenség akarása egyáltalán nem kapcsolódott nála össze a belpolitikai függetlenség és szuverenitás akarásával.

Fel sem merült benne, hogy az ország népének kellene döntenie a társadalmi rendszerről, amiben élni kíván.

Soha egy pillanatig nem adta fel a szocializmus építésének célját, a kommunista párt vezetésével. Mikojan és Szuszlov október 27-i jelentésükben így idézik Nagyot: „Úgy határoztunk, hogy a lázadás fegyveres elfojtása mellett a megbékélést, az értelmiség és a néptömegek megnyerését szolgáló politikát fogunk folytatni, elébe megyünk a népi mozgalomnak és a nemzeti érzéseknek, hogy élére álljunk ennek a népi mozgalomnak, és ezáltal szétverjük az ellenforradalmárokat, és megőrizzük a népi demokratikus rendszert”. Amikor 1953 júliusától kezdve vissza akart térni az 1948-as koalícióhoz, az a már lefejezett és kommunista társutassá vált pártok beemelését jelentette volna a hatalomba, azzal a céllal, hogy kiszélesítse a szocializmus építésének a társadalmi bázisát. Esze ágában sem volt megfontolni a szabad pártalapítás vagy a szabad választások lehetőségét. A rablott holmi (gyárak, üzletek, földek, lakások) visszaadása végképp idegen volt tőle. A Nagy Imre-csoportban Gimes Miklós volt az egyetlen, aki következetesen végigment az úton, és eljutott a valóban szabad választások követeléséig. Őt tekinthetik baloldali demokraták az előfutáruknak és a hősüknek, Nagy Imrét nem.

Nagy Imre nem volt a mai értelemben nemzeti politikus. Kevéssé ismert, hogy Rákosiék nemzetközi fórumokon igyekeztek felvetni a romániai magyar kisebbség és a magyarok Csehszlovákiából történő kitelepítésének ügyét. Nagy erről így írt: „A Rákosi-féle zsidó klikk nacionalistább akart lenni a magyaroknál, és ezzel rendkívül súlyos károkat okozott az országnak, a revizionizmus (a területi revízió – S. G.) veszélyeit idézte fel, gyanút keltett szomszédainknál, s ezzel hosszú időre megrontotta velük barátinak induló viszonyunkat”. Snagovban írt leveleiben a külföldi kommunista vezetőknek igyekezett elmagyarázni, hogy az ő politikája volt a helyes, és tőlük kért vizsgálatot, tőlük várt feloldozást. Az utolsó szó jogán elmondott beszédében a magyar nép mellett a „nemzetközi munkásosztálytól” várta az utókor elismerését.

De hát Nagy Imre azonosult népének követeléseivel, bejelentette a többpártrendszert, az ország semlegességét és a kilépést a Varsói Szerződésből!

Ez is csak részben igaz: akkor már az 1945-ös koalícióhoz lépett volna vissza, de ez sem jelentett lemondást a szocializmus építéséről vagy a kommunista párt vezető szerepéről. Ami a legfontosabb, hogy ezt sem azért tette, mert „azonosult” a felkelők követeléseivel, hanem mert nem látott más kiutat arra, hogy a kommunista párt hatalmon maradhasson.

Nem azonosult ő ezzel, hanem a fegyveres felkelők meghátrálásra késztették.

Snagovban így írt: „Mi világosan láttuk és látjuk, hogy a demokratikus kibontakozás, amelynek útjára elhatároztuk magunkat, kompromisszum, de olyan, amely feltétlenül helyes és szükséges volt a magyar események közepette ahhoz, hogy megmentsük a legtöbbet a népi demokratikus rendszerből, a szocialista vívmányokból, és biztosítsuk a szocialista építés feltételeit az országban ….. Ennek a nagy célnak az érdekében mentünk kompromisszumra az egypártrendszerből a szocialista és demokratikus pártok koalíciójára (1945-ös alapon), a Varsói Szerződés felmondása és az ország semlegességének kinyilvánítására”.

Ezt a meghátrálást még saját maga előtt is leplezte azzal a fikcióval, hogy a fegyveres harcban „a munkásosztály egész tömege a kommunisták százezreinek vezetésével” vett részt, ő tehát csak a kommunisták vezette munkásoknak engedett. Ezért vált a statáriumot aláíró Nagy Imréből a Varsói Szerződésből kilépő Nagy Imre. Mellesleg, amikor bejelentette a kilépést november 1-én, már tudta, hogy a keleti határon özönlenek be a szovjet csapatok. Ezt ugyan gondosan elhallgatták a lakosság elől, hírzárlatot rendeltek el. Mi értelme volt így a kilépés bejelentésének?

A világon ő az egyetlen politikus, akinek a több évtizedes bűnös tevékenységét semmivé tette volna két, két nap különbséggel elmondott beszéde. Két, a gyakorlatban már semmin nem változtató beszéd miatt lenne ő a nemzet mártírja!

Mint az ország törvényes miniszterelnöke, nem alkudozott az orosz tankok hátán hatalomra kerülő, áruló Kádárral, hanem kitartott a forradalom céljai mellett, és vállalta a halált is meggyőződéséért! Ezt csak nem tagadod?

De, tagadom.

Nagy Imre semmivel nem volt törvényesebb miniszterelnök, mint Kádár.

Még a kommunista Alkotmány is előírta, hogy a minisztertanácsot az Országgyűlésnek kell megválasztania, az Országgyűlés hatáskörét két ülés között pedig az Elnöki Tanács gyakorolta. Azonban sem a parlament, sem az Elnöki Tanács nem ülésezett október 18. és november 12. között. Nagy Imre és kormányai nem voltak törvényesek, kizárólag a párt és a szovjetek akaratából működhettek – Kádár pozíciója sem volt ennél sem kevesebb, sem több. Nagy Imre október 29-ig az Akadémia utcai pártközpontban tartózkodott, csak akkor költözött át a Parlamentbe. Ez is rávilágít a tényleges hatalmi központra és a hozzá való lojalitására.

Nagy Imre megalkudott volna Kádárral, a jugoszláv nagykövetségen megírta a lemondólevelét. Ezt nem is vetem a szemére: az adott helyzetben politikusként az lett volna a kötelessége, hogy elősegítse a minél gyorsabb konszolidációt, a megtorlást lehetőség szerint enyhítse, és megpróbáljon minél többet átmenteni politikájából. Ezt csak úgy tudta volna megtenni, ha részt vesz a politikai életben. Kádár ezt ajánlotta neki a lemondásért cserébe. Nagy Imre elvtársai a követségen azonban, nagyon rossz helyzetértékelésről tanúságot téve, lebeszélték a lemondásról. Dacból, hiúságból, ostobaságból azt hitték, hogy ők még politikai tényezők és tárgyalásra kényszeríthetik Kádárt, visszavonulásra a szovjeteket. Nagy Imre pártszerűen elfogadta a számára végzetes szavazást, és nem küldte el a lemondólevelet. Sorsát ez pecsételte meg, nem az erkölcsi nagysága vagy a hűsége a forradalomhoz.

Ha igaz, amit írsz, akkor hogyan lehetett Nagy Imre az 1956-os forradalom szimbolikus alakja? Nem lehet, hogy te mész szembe mindenkivel az autópályán?

Nagy Imre és köre pártellenzéknek, azaz a kommunista párton belüli ellenzéknek nevezte saját magát. Ebből is látszik, hogy nem azonosulhatott a forradalom céljaival. Az egyetemisták 16 pontja között már október 22-én ez is szerepelt: Általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot! Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót! A pártellenzék ezeket a követeléseket soha nem fogadta el. A pártellenzék újságírókból, írókból, kiábrándult pártfunkcionáriusokból állt. Akik nem tudtak Kádár alatt beilleszkedni, azok tartották ébren évtizedekig a nemzeti és demokrata Nagy Imre mítoszát, már csak saját maguk igazolásaképpen is. 

A rendszerváltás előtt ezek az emberek a későbbi SZDSZ alapítóinak köréhez csapódtak. Íróként, újságíróként befolyásolták a közvéleményt. A Rendszerváltás programja című kék könyvben, az SZDSZ első programjában szerepel is, hogy az SZDSZ vállalja Nagy Imre örökségét. A mai napig az SZDSZ által kitalált és megszállt Történelmi Igazságtétel Bizottság narratívája az elfogadott a magyar nyilvánosságban. A nem SZDSZ-es és nem értelmiségi '56-os felkelők osztályrésze a lejáratás lett (Porubszky István – „Potyka bácsi”, Wittner Mária, Dénes János, Pongrátz Gergely, Fónay Jenő). A média szélsőségesnek, összeférhetetlennek, gyengeelméjűnek, hazudósnak állította be őket.

A rendszerváltás előkészítésében, a társadalom áthangolásában komoly szerepe volt Nagy Imre újratemetésének. Ez az SZDSZ és a Nagy Imre köréhez tartozó „reformkommunisták” intenciójának megfelelően ment végbe. Lényegében megismételték az 1956-os trükköt, Rajk László újratemetését: akkor a kommunisták bűnbánóan beismerték, hogy „követtek el hibákat”, „megsértették a szocialista törvényességet”, de lám, beismerik vétkeiket és elégtételt adnak a törvénytelenségek áldozatainak. Ez az elégtétel abban állt, hogy látványosan újratemették véreskezű sztálinista elvtársukat, miközben a pártonkívüliek még a börtönben sínylődtek.

1989-ben hasonló volt a mese: bocs, nem is ellenforradalom volt, hanem népfelkelés;

követtünk el hibákat, de lám, beismerjük, elégtételt adunk áldozatainknak – majd nagy pompával újratemették szintén  véreskezű sztálinista elvtársukat, miközben a megölt ’56-osok özvegyei, a börtönviseltek és gyermekeik még évekig tűrték az elszenvedett hátrányokat. Az SZDSZ és az MSZP 1994-es összeborulásának az volt az egyik lélektani feltétele, hogy az MSZP fogadja el az SZDSZ-kánont Nagy Imre értékelését illetően. Ez kapóra is jött az MSZP-nek, hiszen igyekezett megszabadulni a kádárista múlt maradványaitól, noha a pártvagyont és a személyek jó részét átmentette. Fel kellett mutatnia egy baloldali hőst a magyar történelemből, ami nem könnyű. Ami ebben mulatságos, hogy nem lehet egyszerre elítélni Kádárt és piedesztálra állítani Nagy Imrét, hiszen Kádár politikája maga volt a megvalósítható nagyimrizmus. Hiába mondta Gyurcsány Ferenc az MSZP 2007. februári kongresszusán, hogy „Én Nagy Imre mellett tettem le a voksomat, Kádár János a magyar demokrácia hagyományaiba nem gyömöszölhető be”. 

Kádár sok mindenben egyetértett Nagy Imrével, megszavazta a semlegességet, a Varsói Szerződésből történő kilépést és a többpártrendszert is, amiért Nagy Imrét olyan nagyra tartják. Útjuk akkor vált szét, amikor Kádárral a szovjetek megértették, hogy Nagy nem maradhat, a Varsói Szerződésből nem lehet kilépni. A Kádár-rendszer jellemzői – a csak a rendszer fenntartásához feltétlenül szükségesre korlátozott terror, párosulva az életszínvonal rendszeres emelésével; a könnyűipar fejlesztése a nehézipar rovására, a kisárutermelés elfogadása (kisipar, háztáji); az áruviszonyok és a gazdasági törvényszerűségek óvatos érvényesítése (a ’68-as új gazdasági mechanizmus, majd a GMK-k), a szövetségi politika – gyökerei Nagy Imre programjából erednek. Személyi átfedés is van: Aczél György rokonszenvezett Nagy Imrével, mégis a kultúra fő irányíthatója lehetett; a pártellenzékhez tartozó Ujhelyi Szilárd fontos bizalmi állásokat tölthetett be; Fehér Lajos irányíthatta a mezőgazdaságot; Déry Tibor ünnepelt író lehetett; Vásárhelyi Miklós vezethette a nyílt társadalmat propagáló magyarországi Soros-alapítványt – hosszan folytathatnám a példákat, mert Nagy Imre híveinek akár büntetésük letöltése után is volt tere, ha elfogadták a szovjetek által kijelölt határokat. 

A Kádár-rendszer éppen attól volt népszerű, amit átvett Nagy Imre programjából. Az emberek értékelték a többi szocialista országhoz képest az előnyöket, a szovjetek szerepe is nyilvánvaló volt előttük, ezért bocsátottak meg Kádárnak. Ha a Kádár-rendszer diktatúra volt – hiszen az volt –, akkor maga a megvalósult nagyimrizmus volt diktatúra.

Akkor mi legyen a szobrával? A Jászai Mari téren csak jó helyen lesz?

Nagy Imre ellenezte a katonai szövetségeket, és

először a szocializmust, majd a kommunizmust akarta felépíteni Magyarországon.

Vajon mit gondolna ma, hol van a helye a szobrának? Egy olyan kapitalista NATO- és EU-tagország fővárosának reprezentatív terén, amelyben a bankok, gyárak és földek magánkézben vannak? Nem kezdene azonnal szervezkedni a rendszer megdöntésére? Hiller István, az MSZP választmányi elnöke és Karácsony Gergely, a Párbeszéd társelnöke egyaránt Nagy Imre szellemi örökösének nevezte pártját, amikor 2018. június 16-án megkoszorúzta a szobrát. Nagy Imre őket és pártjaikat revizionista osztályárulónak tartaná, aligha viszonozná törleszkedésüket, ahogyan a nagytőkés Gyurcsányét sem.

Dr. Horváth Miklós hadtörténész helyesen mutatott rá a vs.hu-nak adott interjújában (2014. február 26.), hogy kegyeletsértő, amit Nagy Imre emlékével művelnek, hiszen Nagy Imre az életét tette fel a tőkés rendszer felszámolására. Nagy Imre szobrának a helye ezért elvtársai, példaképei, Marx, Engels, Lenin, Ságvári Endre és Dimitrov szobra között van – a szoborparkban. Története a diktatúra történetének a része, nem a demokráciáé!

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/137112