Placid atya: a Szovjetunió legboldogabb embere

2018. július 24. 16:52
György Sándor
Élete több mint 100 éve alatt Olofsson Károly – szerzetesi nevén Placid atya – volt pap tanár, tábori lelkész, politikai elítélt, botcsinálta festő, faipari munkás és mosodás is. Bárhová is került mindig kiállt az elesettekért és ahogy csak tudott, segített a szenvedőkön. Elképesztő életerejét, személyiségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy úgy tudott beszélni megaláztatásáról és rabságáról, hogy közönsége nem egyszer könnyezett a nevetéstől. Mint vallotta: „Nem a borzalmakat hangsúlyozom, hanem a túlélés csodáit. Mindvégig biztos voltam benne, hogy Isten segítségével túlélhetem.” Bátor volt, magyar hős.

Olofsson Károly 1916. december 23-án született az akkor még önálló Rákosszentmihályon, apai ágon svéd eredetű családban. A család eredetileg evangélikus volt, apja már felnőtt korában tért át a római katolikus hitre. A fiatalember 1933-ban érettségizett a budapesti bencés gimnáziumban, ahol gyors- és gépírni, valamint vezetni is megtanult. Ezt követően belépett a bencés rendbe, majd hét év alatt a teológiai és filozófiai mellett német–magyar szakos tanári diplomát is szerzett. 1935-ben két félévet Németországban tanult. 1939. június 18-án szentelték pappá, majd Győrszentivánon lett káplán. 1941–1942-ben tábori lelkész főhadnagyként szolgált egy komáromi hadikórházban, de miután prédikációjában ostorozta egyes tisztek „viselt dolgait”, leszerelték.

Ekkor a rend soproni gimnáziumába helyezték, ahol óráin rendszeresen kritizálta a náci és nyilas ideológiát. A háború után Pápára került, 1945 augusztusától Budapesten tanított, emellett a Slachta Margit-féle Szociális Testvérek Társaságának tanácsadójaként is tevékenykedett. 1945 őszén a Kisgazdapárt és a Slachta Keresztény Női Tábora közös listáján parlamenti képviselőnek is megválasztották, de mandátumát átadta másnak. Bár ekkor még sokan hitték, hogy Magyarországon minden feltétel adott a demokratikus kibontakozáshoz, már javában zajlott a kommunista párt hatalomátvétele. Placid atya, aki rendszeresen tartott antikommunista szónoklatokat, hamar a pártsajtó célkeresztjébe került. 1946 tavaszán Pannonhalmára küldték, hogy ne legyen annyira szem előtt, ám ez sem segített, június 5-én este a Péter Gábor vezette Politikai Rendészeti Osztály nyomozói őrizetbe vették. Az Andrássy út 60-ban töltött második napján – igen naivan – azt kérte őrétől, hogy „mivel június első péntekje volt –, engedjen ki hatkor a Bazilikába misézni, és hétre visszajövök. Nem engedett”.

Vele takaríttatták a „halálsor” folyosóját

Három hétig vallatták az Andrássy úton; többször bántalmazták, de akadt olyan őre is, aki szalonnát csempészett be neki. Rövidesen átadták a szovjeteknek, akik kihallgatásai során többször megverték, majd miután elájult, tolmácsnője magassarkúban ugrált rajta. A Conti utcai börtönben vele takaríttatták a „halálsor” folyosóját. Miután rájött, hogy őre hagyja énekelni, egy népdal dallamára kollektíven feloldozta az elítélteket.

Végül szeptemberben szovjet bíróság ítélte el, szovjet törvények alapján. Tizenkét társa közül – akikkel papíron összeesküvést szőttek a Szovjetunió ellen – alig ismert néhányat. Az összeesküvési vád annyira abszurd volt, hogy később ejtették is, viszont a szovjet büntetőkönyv 58. §-a paragrafusa alapján 10 év kényszermunkára ítélték antibolsevista propagandáért és terrorcselekményekért. Ezt arra alapozták, hogy beszédeiben „tömegmészárlásra uszította a hallgatóságot”, annak ellenére, hogy nem egyszer ítélte el óva intett a fegyveres harctól. Az eljárás során ügyvédet nem is látott, tanúkat sem hozhatott a védelmében.

„Azért voltam én a legboldogabb ember a Szovjetunióban, mert rám talált az életfeladatom”

Büntetését a brjanszki erdő egyik GULAG-táborában kezdte meg, később megjárta Mordóviát is. Dolgozott fakitermelésen, asztalosüzemben, ruhagyárban és portréfestőként is. 1954-ig családja azt sem tudta, hogy életben van-e még. Az atya itt is végig igyekezett tartani a lelket nemcsak magyar, hanem más nemzetiségű fogolytársaiban is. Erre később így emlékezett: „Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rám talált az életfeladatom.” Ezt a célt szolgálta a közösen megalkotott „túlélés négy szabálya” is. „1. A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember. 2. Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit. 3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat. 4. A negyedik szabály kicsit vallásos: akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja túlélésünket. A négy szabály a beszélgetések során alakult ki – nem én találtam ki –, és áthatotta az egész lágeréletünket.”

Ez a gyakorlatban például úgy nézett ki, hogy az 1952-es helsinki olimpia idején örömolimpiát rendeztek, amelyet az nyert, aki a nap végén a legtöbb apró örömöt tudta felsorolni. Bármennyire meglepő, rendszeresen misézett, amelyhez a bort a kaukázusi foglyok otthonról kapott szőlője szolgáltatta, ostya pedig kenyéradagjukból – illetve egy ideig a moszkvai izraelita hitközség által az egyik zsidó rabnak küldött maceszból – lett.

Az állambiztonság közel két évtizeden át megfigyelés alatt tartotta

Hivatalosan 1955. szeptember 24-én szabadult, de csak novemberben térhetett haza. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy tanítson vagy visszatérjen a papi pályára. Egy pesterzsébeti fatelepen helyezkedett el, és kis híján sztahanovista oklevelet is kapott. 1957 nyarától az ORFI-ban lett betegszállító, később mosodás, majd miután megszerezte a szükséges képesítést, mosodavezető. Egy ideig a pártvezetők kórházának számító Kútvölgyiben vezette a mosodát, 1969-től pedig a Korányiban töltötte be ugyanezt a tisztséget. Misézni – leszámítva a forradalom pár napját – sokáig csak otthon tudott, később rendszeresen hívták vidékre. 1975-től engedélyezték számára, hogy kisegítő lelkészként a Szent Imre-templomban szolgáljon. Az állambiztonság közel két évtizeden át megfigyelés alatt tartotta, 1963-ban „figyelő dossziét” nyitottak a nevével, és több ügynököt is ráállítottak, de retorzió már nem érte. A rendszerváltás után is a Szent Imrében maradt, ekkor már hivatalosan, emellett rengeteget tett azért, hogy a Szovjetunióba hurcoltak emléke ne merüljön feledésbe. Életének 101. évében, 2017. január 15-én hunyt el.

***

     A sorozat a Nemzeti Emlékezet Bizottságának segítségével készül.

Irodalom

Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete. Papirus Book, Budapest, 2004. Az elektronikus változat a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár állományában található.

Frigyesy Ágnes: Tíz év a Gulágon: A Szovjetunió összeomlott, Placid atya még mindig él. Beszélgetés Olofsson Placid bencés szerzetessel. Erdélyi Napló, XVII. évfolyam, 26. (821.) szám, 2007. június 27.

Kovács Emőke: Olofsson Placid. Rubicon 2017/3. 26–35.

Összesen 36 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Drága, Placid atya! Egy élmény, feltöltődés volt hallgatni az előadásait életében, nemkülönben felvételről is.
Nem beszélve a többnapos lelkigyakorlatairól.
Rengeteget tanultunk tőle.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés