Hiszen pontosan ezért mentek. Mert meg voltak győződve arról, hogy az a hazai baloldali és liberális értelmiségiek által fűtött nemzetközi támadás-sorozat, amely a megelőző hónapokban a magyar kormányra zúdult, mélyen igazságtalan. A felháborodás vitte az embereket az utcára, és annak a vágya, hogy a kormánynak megmutassák: mellette állnak.
Aki ott volt, tapasztalhatta: a résztvevők mégsem dacot éreztek, hanem valami kiáradó örömöt, a jó ügy melletti kiállás örömét. A baloldal máig nem végezte el azt a munkát, hogy önmaga számára világossá tegye, mi vitte ki akkor az embereket az Andrássy útra. Választási eredményein meg is látszik ez a mulasztás.
De a jobboldal is mulasztásban van a békemenet értelmezését illetően. Még mindig vannak, akik elhiszik, amit a baloldal kezdettől fogva állít: hogy a jobboldali szavazók csupán terelhető birkanyáj. Csizmadia László a Népszabadságban tartotta szükségesnek kifejteni erről a véleményét: „Ami a békemenetet illeti: Csizmadia László szerint ma is tudnának »ötszázezer« embert az utcára vinni, de ennek most nincs itt az ideje.”
Hát nem tudnának. Az embereket ugyanis nem lehet „utcára vinni”, ilyet csak az gondol, aki lenézi őket. Az emberek a maguk elhatározásából mennek utcára – vagy nem mennek. 2012. január 21-én, majd még néhányszor maguktól mentek, hittel, meggyőződéssel, örömmel, lelkesedéssel. Nem azért, mert valakik „utcára vitték” őket, hanem mert valakik a megfelelő pillanatban helyettük is kimondták azt, amit ők maguk gondoltak.
Most viszont mást gondolnak. Azt gondolják, hogy baj van. Ilyenkor egy közéleti ember kétféleképpen szokott reagálni: vagy – saját érdekeit félretéve – továbbra is kimondja, megfogalmazza az emberek gondolatait, vagy pedig hűségnyilatkozatokat tesz a hatalomnak, és az őszinte szavak kimondóját lejáratva próbál nála jópontokat szerezni. Az már a hatalmat minősíti, hogy melyikre hallgat.