Sörözés utáni párhuzamos univerzumok, melyek sosem fognak találkozni

Volt egy iszonyatosan nyomasztó jelenet az elmúlt napokban. (Volt több is, de ez az egy is untig elég.) Lánczi Tamást, a nemrég megszüntetett Szuverenitásvédelmi Hivatal egykori elnökét kérdezgette az utcán a 444 újságírója, Windisch Judit. Lánczi Tamás a Jókai tér egyik kocsmájában épp megivott egy sört, és már távozóban lépett oda hozzá azzal az újságíró, hogy mit csinál mostanában, és hogy szerinte mennyiben járult hozzá a Szuverenitásvédelmi Hivatal tevékenysége a NER bukásához.

Nagyon nehéz, de megéri, mert ebben a bő tíz percben szinte minden megjelenik abból, ami miatt végképp lehetetlenné vált ma Magyarországon bármiről értelmesen beszélni. Lánczi és Windisch Judit párhuzamosan hajtogatja a magáét, de ezek a párhuzamosok még a végtelenben sem fognak összeérni. Az egyik lepropagandistázza a másikat, a másik felesleges és hülye kérdéseket tesz fel autisztikusan az egyiknek. Arról lehetne beszélni (de minek), hogy mi értelme volt a Szuverenitásvédelmi Hivatalnak. Amennyire én látom, semmi.

El lett mondva jó néhányszor, hogy kik és mik képviselnek idegen érdekeket, kik és mik fenyegetik a nemzeti szuverenitást. És? És semmi. El volt mondva. Efféléket bőven állítottak mások is az elmúlt években, hasonló hatásfokkal. Ezért igazán kár volt létrehozni ezt a sóhivatalt. Talán erősnek tűnő állítás, de mégis azt kell mondanom, hogy amennyiben a Szuverenitásvédelmi Hivatal tényleges munkát végzett volna, és valóban lettek volna következményei az állításaiknak, akkor ténykedésük nyomán Magyarország szépen lassan egy hermetikusan (vagy félig-meddig hermetikusan) zárt társadalommá változott volna, számos ponton hasonlatossá Szingapúrhoz, Kínához vagy Kazahsztánhoz.

Úgy nem lehet a szuverenitást védeni, ha egyébként az egész nem áll másból, mint látványos megállapításokból és vehemens nyilatkozatokból, amelyeknek semmiféle jogkövetkezményük nincs, azaz Gyuszi bácsi a kismarosi italdiszkont előtt, kezében egy kétdecis vodkával ugyanilyen hatásfokkal prezentálhatta volna ezeket, mint Lánczi Tamás. Legfeljebb Gyuszi bácsit nem hallgatták volna annyian, csak a szokásos néhány haver. De cáfoljon meg nyugodtan bárki, ha a Szuverenitásvédelmi Hivatal ténykedési hatásfokát illetően másféle tapasztalatokkal rendelkezne. Ez az egyik dolog.

A másik pedig az, hogy a 444 újságírója tisztában is van ezzel a néhai, szerény hatásfokkal, és ennek tudatában fölényeskedik Lánczi Tamással, aki nem tud mást mondani, mint hogy egyrészt hagyják már békén, másrészt a vele szemben álló hölgy idegen érdekek kiszolgálója, még akkor is, ha ennek állítólag nincs a tudatában. Pazar beszélgetés bontakozik ki ebből. Az embernek tényleg össze is ugrik a gyomra tőle. Félreértés ne essék: diplomatikusan szólva sem vagyok a 444 rajongója, sok szempontból károsnak tartom redakciójuk ténykedését. Tőlem igen távol áll mindaz, amit képviselnek, noha el kell ismernem, hogy akad ott egy-két jobb sorsra érdemes tollforgatójuk is. Azt is el kell ismernem, hogy létezik olyan nézőpont, ahonnan például a 444 működése idegen érdekek hazai képviseletének látszik. Ahogy azt is el kell ismernem, hogy olyan nézőpont is létezik, ahonnan nézve bizonyos jobboldali redakciók működése is annak látszik. Idegen érdekek voltak és vannak itt képviselve, ebben semmi újdonság nincs. Aki számára ez újdonság, az eddig egy borzvár mélyén tartózkodott. Amivel csak azt akarom mondani, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal regnálásának nagyjából annyi értelme volt, mint a miniszterelnök tetszőleges napirend előtti felszólalásainak.

Lánczi Tamás hiába mondja Windisch Juditnak, hogy ő egy idegen érdekeket kiszolgáló propagandista, ahogy Windisch Judit is hiába genyóskodik Lánczival, az egész totális értelmetlenségbe fullad. Ezt a totális értelmetlenséget látjuk és halljuk nap mint nap. A Szuverenitásvédelmi Hivatal nem védett semmiféle szuverenitást, a 444 pedig jót röhögött ezen, köszönte szépen, és vígan gyártotta a tartalmat. Hogy miféle anyagi támogatással, az egy más kérdés. Azt, hogy a piacról él, nyilván csak az hiszi el, aki eddig a már említett borzvár mélyén tartózkodott. Amivel szemben nyilván meg lehet fogalmazni azt az ellenvetést, hogy a Mandiner viszont részben a magyar adófizetők pénzéből gyártotta a tartalmat. A 444 és egyéb redakciók részben európai és amerikai adófizetők pénzéből, a Mandiner részben a magyar adófizetők pénzéből.

Ennek a költői kérdésnek a megválaszolását a levegőben hagyom. Szuverenitást védeni csak úgy lehet, ha az ember valóban szuverenitást véd, nem csak dumál róla. Ha csak dumál róla, hülyét csinál magából. Ha viszont valóban és konzekvensen szuverenitást véd, azzal elszigeteli magát a külvilágtól, és ilyen-olyan diktatúrát hoz létre. Tertium non datur. Diktatúrát itt nem óhajt senki, ha jól látom, viszont ennek súlyos ára van.

A NER különutassága innen nézve már a legelején halálra volt ítélve, és csak idő kérdése volt, mikor jön el érte a kaszás. Különutasnak úgy nem lehet lenni, hogy közben a lényeges kérdéseket illetően a zsűri kottájából játszunk. Mert nem tudunk nem a zsűri kottájából játszani. Mert olyan világ lett itt, amelyben ez lehetetlen. Ideig-óráig lehet ezt játszani, de nagyjából azzal az eséllyel, amellyel II. Lajos serege ment neki I. Szulejmánnak Mohácsnál. Mohács után soha többé nem volt már nemzeti szuverenitás. Ötszáz éve nincs. És ahogy a dolgok állnak, nem is lesz már soha többé. Lánczi Tamás és Windisch Judit infernális beszélgetésének mély tragikuma éppen ebben áll. Abban, hogy egyikük sincs tudatában annak, hogy mennyire szánalmas volt a produkciójuk. Hogy mennyire nincs köze semmihez. Hogy mindenki mondja a magáét, miközben alig valaki gondol itt már komolyan bármit.

Utóirat: egyszer láttam és hallottam egy egyszemélyes szuverenitásvédelmi hivatalt Gyimesbükkön. Egy idős asszonyt, ahogy egy hegyi kaszálón sétálva hangosan énekelt egy ősöreg dalt. Nyilván rég meghalt már. 

Nyitókép: Purger Tamás