„Az ellenállási jog (ius resistendi) a magyar történeti alkotmány egyik sarokköve, a rendi szabadságjogok biztosítéka volt. Így léphettek fel a rendek a törvénysértő, ámokfutó vagy éppen elmebetegnek bizonyuló uralkodóval szemben. Az ellenállási jogot először II. András királyunk 1222-es Aranybullájának 31. cikkelye (az úgynevezett ellenállási záradék) foglalta írásba. Kimondta, hogy ha a király vagy utódai megszegnék az oklevélben rögzített szabadságjogokat, akkor az ország egyházi és világi méltóságai, valamint nemesei fegyveresen vagy más módon is ellenszegülhetnek. És e fellépés nem minősült hűtlenségnek. Az Aranybulla 1231-es megújításakor a fegyveresi ellenállás jogát egyházi átokra (kiközösítésre) cserélték, amelyet az esztergomi érsek mondhatott ki a királyra. Mára sajnos ez úgy korcsosult, hogy az egyház vezetése nem az államot szétverő és idegen kézre játszó, őrült uralkodót átkozza ki, hanem azt a plébánost – mondjuk Osztie Zoltánt –, aki az őrült ellen szót emel. Közben pedig az egyház szóvivője az őrült győzelmét ünnepli…
Buda 1686-os visszafoglalása után I. Lipót rákényszerítette a magyar rendeket az ellenállási jog feladására. Naná, soros megszállóink nem csípik, ha rebelliskedünk. Ami az ő szempontjukból érthető – a miénkből nézve aligha. (Fura, hogy valaki „Magyar” névvel brüsszeli zsoldba szegődik.) Ebből lett aztán a Deák-féle passzív rezisztencia. S ebből kellene ma is kifőznünk valamit. Megkérdeztem a mesterséges intelligenciát, milyen ötletei vannak a békés, passzív ellenállásra. Javaslatai között szerepel az általam is szajkózott stratégiai pereskedés (vitatott intézkedések hazai és nemzetközi bíróságokon való megtámadása), a rezsimhez köthető cégek, médiumok és bizonyos politikai események bojkottja. (Utóbbit máris meglépte a Fidesz a következő, illegitim államfő és alkotmánybírók megválasztásától való távolmaradással.) Továbbá fölvetette az alulról (nem fölülről!) szerveződő kulturális, oktatási és szociális hálózatok megerősítését is. Ezek 2002-es, leánykori neve: polgári körök.