Vagy eddig volt hazugság a magyar egészségügy lejáratása, vagy most kezdik el széppé hazudni

Mindig súlyosan frusztrált a magyar egészségügy rossz hazai renoméja, és az, hogy különösebben nem tehetek semmit sem ellene.

Orvosok, orvostanhallgatók közvetlen közelében élek; évtizedes távlatban napról napra hallgatom a kórházi, szanatóriumi sztorikat.

Szóltak helyette a covid után teljesen rendbetett bérhelyzetről, a feleslegesen sok orvos-beteg találkozás miatt hosszúra nyúlt várólistákról, az alapellátásról, ami túl sok feladatot és felelősséget tol át a kórházi szakorvosokra, és főleg észveszejtően felelőtlen, önsorsrontó, a felnőtt lét minimumkövetelményeinek sem megfelelő páciensekről. Az egészségügybe bemenő betegoldali humántőke siralmas állapotáról, amivel a legjobb szándék, kiváló technológiák, drága gyógyszerek dacára sem lehet csodát tenni. Meg találkoztam én is, a családi, baráti köröm is eleget a magyar egészségüggyel, ahol mindig precíz, gyors, hatékony ellátásban részesültünk, ha nem is mosolyogtak hozzá minden egyes alkalommal.

Amúgy sem lehet senki tapasztalata univerzális: teljesen más egy frissen felújított vidéki kórház illetékességi területéhez tartozni, mint egy alig vegetáló kisvárosiéhoz; Budapesten belül sem mindegy, hogy az ember a helyreállítási alap csúszása miatt a 20. század első felében ragadt intézményekhez tartozik, vagy a Merkely-birodalom szájában él. Præsente ægroto taceant colloquia, effugiat risus.

Aztán jött Gulyás Márton szívritmuszavara és nyitott szívműtéte – amelynek sikerességéhez ezúton is gratulálok, nagyon örülök, hogy Marci ismét kiváló egészségnek örvend –, és elgondolkodtatott egy kicsit. Lehet, hogy tényleg Takács Péternek volt igaza, és valóban olyan emberek alakították ki szóbeszédekkel, felszínes tapasztalataikat megosztva a magyar egészségügy mérgezett imidzsét, akiknek igazán komolyan talán még sosem volt szükségük rá?

Gulyás beszámolója a szívműtétjéről ugyanis pont azt az oldalát mutatja meg a magyar egészségügynek, amit én is láttam éveken keresztül, a média pedig nem mutatott meg semennyire. A magyar egészségügyben ugyanis legjobb tudtommal két farkas lakozik. Az egyik a kisebb egészségügyi problémákkal küzdő pácienseket a hosszú várólistákkal és a zavarbaejtő időpontfoglalási mizériával annyira felidegesíti, hogy jó anyagi helyzet esetén ezekből az emberekből – Élő Anita kiváló, még a G-nap előtti Heti Válaszban született neologizmusával élve – „magánegészségesek” lesznek; rossz anyagi helyzet esetén pedig megkeseredett egészségügyi szakkommentelők.

Merkely Béla és emberei alatt világszínvonalú egészségügyi csúcsintézmények épültek ki Magyarországon, amelyekbe a nagyvilág tanulni jár, meg a csodájukra. A magyar egészségügy egy egészen hihetetlenül bőkezű kockázatközösség, nehéz egészségügyi helyzetű nemzettársainknak annyit, olyan olcsón és olyan természetességgel ad, mint alig néhány társa.

Nagyon örülök, ha a magyar egészségügy ezen oldalát azok is felfedezik lassan-lassan, akik egész eddig mást sem tettek, csak rossz hírét keltették.

Aki most döbben rá arra, hogy a magyar egészségügy voltaképpen egészen csodálatos, az az Orbán-kormányok alatt kialakult és üzemelő egészségügyre tekint így, és magyarázattal tartozik azért, hogy korábban miért nem így tekintett rá. Tartok tőle, hogy politikai számításból, mert emberek fizikai fájdalmát és egy szükségszerűen kellemetlen közszolgáltatással kapcsolatos negatív élményeit legalább olyan könnyű politikai célokra becsatornázni, mint a félelmeiket.

És pont ugyanannyira becstelen dolog is. Mindig, de mindig vaj van a fülük mögött azoknak, akik arra vetemednek, hogy az egészségüggyel kapcsolatos demagóg dumákkal kampányoljanak.

Nyitókép: YouTube/Képernyőkép