Miénk a Balaton, de meddig? Ha nem vigyázunk, a Velencei-tó sorsára juthat

„Begyalogoltunk több száz métert, és még mindig csak térdig ért a víz, tiszta iszap volt minden, majdnem beleragadtunk” – meséli a lányom, amikor hazaér az egyébként remek balatoni osztálykirándulásról. Sajnos egyáltalán nem túlzott. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság legfrissebb adatai szerint július 14-én a Balaton átlagos vízállása a híres siófoki vízmérce szerint mind­össze 64 centiméter volt. Ez önmagában is alacsony, de még aggasztóbb az apadás tempója: alig két hét alatt 11 centimétert csökkent a vízmélység. 

Igaz, a 2002-es rekordtól – amikor a mérce szerinti vízállás mindössze 23 centiméter volt – még messze vagyunk, de ugyanilyen távolinak tűnik az ideális állapot is. A szakemberek szerint a nyári időszakban 110–120 centiméteres vízszint volna optimális – ez nem összetévesztendő a tó átlagos vízmélységével, ami 3 méter körül szokott alakulni, a hivatalos vízállási adatokat a siófoki vízmérce nullpontjához mérik. 

Kihasználatlan ingatlanok, borítékolható bukás? 

Az alacsony vízállás csak egy a problémák közül; helybéli megszólalóink jóval nagyobb gondként élik meg azt, hogy az ingatlanfejlesztők úgy rákaptak a Balatonra, hogy az egykori kis falvak, városkák körüli gigaprojektek miatt a települések lényegében összeérnek. 

 – mondja lapunknak Jásdi István csopaki borász. Hozzáteszi: még egy nagyobb adriai sziget is több partvonalat kínál, mint a Balaton. Szerinte éppen ebből fakad az alapvető félreértés: miközben a tó adottságai változatlanok, a rá nehezedő gazdasági és turisztikai igények évről évre nőttek. 

A harminc éve a tó partján élő borász úgy látja: a rendszerváltozás után a Balaton fokozatosan befektetési termékké vált. „Amikor a tőketulajdonosoknak nincs jobb ötletük, mint venni még öt lakóparki ingatlant, akkor a Balaton-parti lakásokban aranytojást tojó tyúkot látnak” – fogalmaz. Csakhogy a vízparti lakások jó része az év jelentős részében üresen áll: „ha a tulajdonosok ügyesen szervezik is, csupán két-három hónapot vannak használatban ezek az ingatlanok, miközben a természettől elvett rész egész évben hiányzik a tónak és a part menti településeknek” – hangsúlyozza. Jásdi szerint ennek az üzleti modellnek előbb-utóbb meglesz az ára: ha csökken a vízszint, romlik a környezet állapota, vagy egyszerűen elfogy a vonzerő, hirtelen mindenki egyszerre akar szabadulni az ingatlanától. Szerinte ez a folyamat látszik most a Velencei-tónál. 

„A Balaton átlagos vízmélysége alig 3,5 méter, ez nemcsak természeti adottság, hanem egyfajta korlát a gazdasági és társadalmi hasznosítás szempontjából is. A tó egy törékeny biológiai egység, könnyű kibillenteni az egyensúlyából. Ezt senki nem vette figyelembe az utóbbi két-három évtizedben” – emlékeztet. Rámutat arra is, hogy miközben egymás után épültek a lakóparkok, szőlőterületek tűntek el, a hegyoldalakat nyaralók foglalták el, a gazdasági épületek mellett pedig egyre több gyümölcsmosónak vagy tűzivíz-tározónak bejegyzett úszómedence jelent meg. „Mindenki behunyta a szemét, mert azt hitte, valami zseniálisan nagy üzletet kötött.” A borász szerint ez nem magyar sajátosság: hasonló zajlott le Spanyolországban és Floridában is. „Visszafordítani a folyamatokat már nem lehet, de a gazdaság ki fogja termelni a saját válságait. Azok fognak a legsúlyosabban pofára esni, akik a lakóparkfejlesztésekben így vagy úgy benne vannak” – húzza alá. 

Elengedhetetlen a szigorítás

Hasonlóan látja a Balaton helyzetét Szathmáry Eörs evolúcióbiológus: 

 – szögezi le lapunknak. Szerinte totális aránytévesztés volt, amikor az emberek úgy tettek, mintha a magyar tenger igazi tenger lenne; „nem arra való a tó, és nem is bírja azt a terhelést”. Elengedhetetlennek tartja a beépítési szabályok szigorítását, sőt továbbmegy: szerinte 

hiszen nem tud tőlük lélegezni. Hozzáteszi: a visszabontást itt-ott Horvát­országban is elvégezték a tengerparton, az azzal járó költségeket pedig kiszámlázták a tulajdonosoknak. „Van erre módszer, csak erős akarat kell hozzá” – összegzi. 

Visszabontásra egyébként van már példa a Balatonon is: Almádiban a tervek szerint a kikövezett partszakaszokból több helyütt természetesebb, homokos partokat alakítanak ki – mutat rá Jásdi. „Ez sokkal inkább megfelel a tónak, és az öntisztulás követelményeit is figyelembe veszi.” A borász szerint Paloznak is példaértékűen járt el a befektetőkkel szemben: a településen ugyanis évekre építési moratóriumot vezettek be, hogy újragondolhassák, milyen fejlesztések férnek bele a tájba. 

 – emeli ki Jásdi. Mint mondja, a természeti táj már az 1920–1930-as években kezdett átalakulni, amikor kiépült egy „fenntartható koncepciókkal rendelkező táj”. Abban az időben a természet és az emberi jelenlét nem egymás ellen dolgozott: az északi part a szőlőről, a pincékről és a csöndről szólt, a déli part pedig családi üdülőterületként fejlődött, és minden településnek saját arculata volt. Jásdi szerint a fordulópont a szocializmus idején érkezett el, „amikor minden nagyvállalatnak kellett egy nyaraló a parton”. Szerinte ekkor alakult ki az az elképzelés is, hogy ez a kétszáz kilométernyi vízpart minden magyar állampolgárnak nyaralási lehetőséget kell adjon, „ott rontottuk el véglegesen”. Úgy véli, a rendszerváltozás után lett volna lehetőség újragondolni az irányt – például a 2000-es balatoni törvény környékén –, de a befektetői érdekek felülírták a hosszú távú szempontokat. 

Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni, mi fenyegeti ma leginkább a tavat, Vers József, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Kelet-Veszprém tájegységének osztályvezetője sem a vízszintet említené elsőként, ő is az intenzív fejlesztésben látja a probléma gyökerét. Felhívja a figyelmet arra, hogy a beépítések miatt egyre kevesebb maradt azokból a természetes felszínekből, amelyek képesek a vizet megtartani, hűteni a környezetet és élőhelyet nyújtani a balatoni flórának, faunának. „Lassan összeérnek a tóparti települések. Nemcsak az történik, hogy beépülnek a korábban üres részek, hanem a területhasználat is meg­változik” – magyarázza. 

A természetvédő szerint a beépítések előtt sokszor megsérül maga a táj. A szakember egy egyszerű példával illusztrálja ezt: egy beépítés előtt álló területre először földdepók kerülnek, eltűnik az eredeti talaj, megszűnik az ott kialakult élővilág, és később már könnyű azt mondani: ezen a területen nincs semmi értékes, tehát be lehet építeni. Így bővülnek a települések – mondja. 

Nagy veszélyben a kis vizes élőhelyek 

A beépítések mellett a másik óriási probléma a klímaváltozás. Vers József szerint ma már nem lehet úgy beszélni a Balatonról, hogy a felmelegedést ne vegyük figyelembe. „A klímaváltozás hatásait mi magunk is felerősítettük azzal, hogy jelentősen növeltük a burkolt felületek arányát, és csökkentettük a növényzettel borított területeket.” Az aszály, a hőhullámok, a légköri szárazság és a csapadék egyre szélsőségesebb eloszlása együtt olyan folyamatokat indít el, amelyek az egész Balaton-felvidéket érintik. 

A klímaváltozás hatásait Jásdi István nap mint nap látja a szőlőjében. „Amikor a Balatonban kevés a víz, akkor a szőlőtalajban is kevés a víz” – mutat rá. Kiemeli, hogy a tó keleti medencéjének egyes részei már ma is az Alföld szárazabb vidékeire emlékeztetnek, ezért a borászatnak alkalmazkodnia kell: szárazságtűrő fajokat kell telepíteni. A másfél hónappal ezelőtt másfél hektárra telepített olaszrizling minden várakozásukat felül­múlva gyönyörűen fejlődik. A fajtaválasztás mellett fontos az is, hogy a szőlészetben kisebb tőketerheléssel kell dolgozni, és minden lehulló csapadékot meg kell őrizni. Jásdi nem pesszimista: „Az európai szőlőkultúra túlélte az előző ötezer évet. Túl fogja élni ezeket a problémákat is.” 

Természetvédelmi oldalról Vers József jóval komorabb képet fest. Elmondása szerint a leg­nagyobb veszélyben a lápok, a berkek és a kisebb vizes élőhelyek vannak. „Ezek könnyen kiszáradnak, és gyorsan megindul rajtuk a degradáció. A kiszáradó élőhelyeket aztán hamar elfoglalják az invazív növényfajok” – magyarázza. A folyamat az erdőkben is látható: „ijesztő száradásos jelenségeket tapasztalunk, és nem nagyon látjuk ezeknek az erdőknek a jövőjét”. Szerinte a Balaton jövőjének kulcsa nem feltétlenül új vízforrások keresése, a legfontosabb feladat a vízvisszatartás. Kiemelte, hogy ez nem betonmedencéket jelent, hanem azt, hogy „hagyjuk a talajokat feltöltődni, hagyjuk a lápot vízzel megtelni, hagyjuk a természetes rendszereket működni”. Mindezek mellett elengedhetetlen, hogy „a területhasználatot, a mezőgazdaságot, az erdőgazdálkodást és még a turizmust is úgy alakítsuk, hogy takarékoskodjon a vízzel”. 

Emellett be kell látni: a Balaton ökológiai egyensúlyának egyik legfontosabb eleme a nádas, amelyet – már ahol meghagyták – lépten-­nyomon megszakítanak a stégek, a csónakkikötők és -bejárók, utat engedve a nádas ellenségének, a hullámzásnak. Az üdülők nemigen szeretik a nádast, ahogy a természetes partszakasz egyéb formáit se, legyen az köves vagy homokos. 

Elengedhetetlen lenne a lakosság edukálása. A nemzeti park osztályvezetője úgy látja, ma még túl kevés szó esik arról, hogyan működik a környezetünk, és hogy a mindennapi döntéseink milyen hatással vannak rá. A változás a legegyszerűbb hétköznapi döntéseknél kezdődik: kevesebb burkolt felület, több élő zöld, kisebb vízpocsékolás, természetesebb kertek és tudatosabb területhasználat. 

Jásdi István ezzel vitatkozik: szerinte az első lépés lenne feltölteni a tavat. „Egyetlen kánikulai napon akár két centimétert is csökkenhet a vízszint. 2003-ban például több mint ötven ilyen nap volt, és 80 centit apadt a vízszint – fejti ki. – Most már egyébként a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet is eljutott oda, hogy egy tó elsősorban attól tó, hogy víz van benne. Persze, fontos a nádas, fontosak a halak, fontos, hogy a vízminőség hasonlítson az eddigire, de a legfontosabb mégis az, hogy víz legyen benne, mert amiben nincsen víz, az nem élőhelye semminek.” Megkerestük a limnológiai intézetet is mint a Balaton élőhelyeivel foglalkozó intézményt, és azt a választ kaptuk, hogy a szervezet nem óhajt a tó élőhelyeivel foglalkozó cikkhez nyilatkozattal hozzájárulni. 

A borász szerint mindenesetre ha nincs lépés az ügyben, akkor a Balaton ötven éven belül a Velencei-tó helyzetébe kerülhet. Vers József pedig azt szögezi le, hogy a következő évek legfontosabb feladata nem új beruházások indítása, hanem a korábbi károk helyreállítása kellene hogy legyen. „Át kellene tekinteni a fejlesztések irányát, és meg kellene határozni, mi az, ami valóban indokolt.” A természetvédő szerint el kellene érni, hogy ne veszítsünk több természetes felületet. „Érjük be azokkal a területekkel, amelyeket már használunk, és nézzük meg, hol lehet visszalépni, hol lehet rehabilitálni” – fogalmaz. 

A három megszólaló talán egy kérdésben sem ért annyira egyet, mint abban, hogy a Balaton jövője nem egyetlen szereplőtől függ, és nem attól lesz előrelépés, hogy meg tudnak nevezni egy-egy felelőst. Jásdi szerint mindenkinek – az államnak, az önkormányzatoknak, a helyi vállalkozóknak és a turistáknak – érdeke, hogy a tó megőrizze értékeit, vonzerejét. Viszont a mennyiségi helyett minőségi turizmusra kell átállni, ami kevésbé terheli a tájat: ilyen például a kerékpározás, a vitorlázás, a természet­járás vagy a borturizmus.

Nyitókép: MTI/Vasvári Tamás