„G*ci nagy háború lesz” – avagy a Magyar Péter-stratégia saját farkába harap

Ma már megdöbbentően kevesen emlékeznek Magyar Péter 1.0-ra. Arra a Magyar Péterre, aki a kegyelmi ügy utáni első hónapokban, nagyjából a 2024. júniusi európai parlamenti és önkormányzati választásokig létezett, és merőben eltér Magyar Péter 2.0-tól.

Akik a hazai politikát külföldről követve már a 2024. október 23. utáni, manipulált közvélemény-kutatásokból zajos időszakban ismerték meg Magyart, azoknak rendesen magyarázni kell: igen, ilyen létezett.

Magyarnak a Fidesszel a világon semmiféle világnézeti problémája nincs és nem is volt sohasem; a párttal kapcsolatos egyetlen gondja az volt, hogy ott mindig is a sokadvonalban maradt, valóban felelősségteljes pozíciókra nem látta alkalmasnak senki sem, aki valaha figyelte tíz másodpercnél tovább. Korszakos vezetőnek tartja Orbán Viktort; helyesnek, sőt: talán még csak nem is elég keménynek a szuverén magyar külpolitikát; jogállamnak Magyarországot; elcsalhatatlannak a választásokat. Politikai stratégiája abból állt, hogy a Balog Zoltán 2024. júniusi 777-interjújáig kimerítően meg nem magyarázott kegyelmi ügy miatt a fideszes szavazótáboron belül előállt törést – a tábor egyik felében a helytelen kegyelem miatti felháborodás, a másikban a Novák Katalin és Varga Judit elveszítése miatti szívfájdalom volt erősebb – meglovagolva

(Igen, érdemes visszaemlékezni: Magyar Péter első partizános fellépése Novák Katalin és Varga Judit lemondása elleni tiltakozás volt.)

ezért nem helyezkedett az EP-választásokig hazaáruló álláspontra az uniós pénzeink kapcsán; ezért beszélt áprilisban a Klubrádióban az ukrajnai háborúról Oroszországgal túlontúl megengedő módon; és ezért nem vett át az ellenzék klasszikus narratíváiból semmit sem a korrupciós tematikán kívül.

A Fidesz tizennégy éves kormányzásának legnagyobb politikai, kommunikációs és morális válsága után, rossz gazdasági helyzetben, anyagi transzferek nélkül elvitte az összes magszavazóját az EP-választásra, és simán megnyerte azt. A Tiszához nem azok a szavazók mentek át, akikre Magyar Péter lőtt, a kegyelmi ügy kezelésén, esetleg a korrupciós vádakon felháborodott fideszesek –

Ez a bármi lett Magyar Péter, és itt született meg Magyar Péter 2.0, egy teljesen új politikai stratégia, melynek keretében Magyar az óellenzék teljes szavazótáborával és a rossz gazdasági helyzet miatt mozgósítható korábbi bizonytalanokkal, esetleg néhány fideszes peremszavazóval váltaná le a Fideszt, immáron a legerősebb ellenzéki pártnak, pláne az Európai Néppárt tagpártjának kijáró brüsszeli hátszéllel. Ebből következett az óellenzék összes témájának, narratívájának, hazugságának kritikátlan átvétele, beleértve az EU-s pénzek kapcsán elkövetett nyílt hazaárulást és a fősodratú Ukrajna-politikához való idomulást is. Ez a stratégia kannibalizálta a bravúrosan talpon maradt Mi Hazánkon kívüli óellenzéket, a Fidesszel pariba hozta a Tiszát, és ki-ki meccsé alakította a vasárnapi választásokat.

Magyar Péter 2.0 valójában Magyar Péter 1.0-val ért egyet. Úgy látja a világot, ahogyan az általa valójában istenített Orbán Viktor, nem úgy, ahogy a saját szavazóbázisa. Ezért nem mond semmi érdemlegeset az Orbán elleni üres hergelésen, a vérszemet kapott kormányváltó szavazók hipnotizálásán kívül. Ezért kerül minden kényes és érdemi témát, pláne azokat, amelyekkel kapcsolatban egyértelműen tapintható uniós elvárás van. (Tudja valaki, Magyar Péter alatt mennyi lenne az áfa? Mennyi lenne az szja? Lenne-e orosz energia 2027 után, és ha nem, akkor miből lenne rezsicsökkentés? Melyik családtámogatás maradna és melyik menne? Mi lenne a viszonyunk az ukrajnai háborúhoz?)

És csupán néhány őszinte pillanatban, nagyszerűen kiválasztott és kitűnően megbecsült barátnői előtt csúszik ki néha a száján pár mondat arról, hogy valójában hogy látja a világot. Úgy, ahogy Orbán, mert úgy is van. Erről szól a „g*ci nagy háború lesz”: arról, hogy a Magyar Péter-stratégia a saját farkába harap. A kampány végére csak kiderült, hogy a magyar ellenzék vezetője alapvetően nem ért egyet saját magával, és az ellenzéki szavazók körében kikutatott hazugságot mondja a saját véleménye helyett. Miért hinné el agysejtekkel bíró ember neki azt, amit ő maga sem hisz el?

A lovagot, aki fehér csillámpónin visszaviszi Magyarországot az univerzális jó felé haladó európai fősodorba. A hőst, aki felszámolja a korrupciót, és svájci szintre emeli a közszolgáltatások színvonalát egy tizedszázalék adóemelés nélkül, sőt: adócsökkentéssel. A pluralizmus újrateremtőjét, a politikai erkölcs letéteményesét, az elszámoltatót, a rendbetevőt, a jót, a szépet. Ezeken az embereken már nem lehet segíteni; ők üvöltözni fognak mindenki mással a Facebookon meg a köztereken, és el fogják vasárnap lopkodni a nagyanyjuk személyijét, meg le fogják tagadni a mozgóurnával kopogtató szavazóbiztosoknak, hogy a fideszes rokonuk itthon van. Ők most a józan ész, a higgadt, demokratikus érvelés és a tények számára nem hozzáférhetők.

Arra viszont van, hogy akinek van szeme a látásra, füle a hallásra, az távol tartsa magát és szeretteit ettől a szektától, s olyasvalakire szavazzon, aki azt mondja, amit gondol, s abból következő politikát ajánl. Többen is lesznek a szavazólapon ilyenek. Nem kötelező belebolondulni egy sokadvonalbeli kriptoorbánistába, aki valójában máig a fél karját, de igazából, kedves tiszás, a tiédet is odaadná egy helyettes államtitkárságért a Miniszterelnöki Kabinetirodában, s e cél elérhetetlenségét az Ötkertben pofozkodva, fiatal lányok lába között csúszva-mászva, telefont dobálva, kokainos bulikba járva siratja el. Van választás. A biztos, pár másik – meg van a biztos rossz. Aki magának is hazudik, nem csupán neked.

Nyitókép: Attila KISBENEDEK / AFP