Az igaz tudomány, amely egyenlő a szeretettel – Hidvégi Máté, az Avemar feltalálója a Mandinernek

Szerencse és realizmus: a siker fő összetevői?

A címet nem én, hanem Áron fiam választotta, és hogy őszinte legyek, elsőre nem is nagyon tetszett. De ahogy egyre többet gondolkodtam rajta, úgy éreztem egyre találóbbnak. Mert tényleg van benne valamilyen jelmondatszerűség, amit Izrael első miniszterelnöke, David Ben-Gurion úgy fogalmazott meg: „ahhoz, hogy realista legyél, hinned kell a csodákban”. Ez az egymást csak látszólag kizáró kettősség pedig szinte a kezdetektől jelen van nemcsak a személyes sorsomban, de a vallásomban is.

Milyen vallású?

Római katolikus vagyok. Ez az egyik legrealistább vallás, hiszen nincsenek mágusaink és varázslóink, ám a szentek közbenjárásában és az imáinkban benne lakozik a csoda. Ez a – nevezzük így – arisztotelészi realizmus a katolikusok fontos meghatározója. Hasonlóan az irgalmassághoz. Gyerekként sokat foglalkoztatott, mit jelent a szeretet parancsa, és mit tegyek, ha bárhogy igyekszem is, van, akit nem tudok megszeretni. Anyámat kérdezgettem erről, aki bölcsen azt mondta: ne is a szeretetről beszéljünk, hanem az irgalmasságról. Ha irgalmas vagy másokkal, akár csak úgy, hogy lesegítesz egy idős embert a villamosról, megvigasztalod a sírókat, vagy orvosként megteszel mindent a hozzád fordulók gyógyulásáért, az maga a gyakorlatban megvalósított szeretet.

Édesanyja a hitét mélyen megélő katolikus volt, az édesapja pedig zsinagógába járt. E szempontból ki döntött az ön sorsáról?

Azt szoktam mondani viccesen, hogy olyan vagyok, mint a sakkvilágbajnok Garri Kaszparov. Az ő anyja is örmény volt, az apja zsidó, csupán egyetlen hajszálnyi különbség akad köztünk: én nem szoktam sakkozni. A vallási nevelésemről, amellett hogy a zsidóság szigorúan véve anyai ágon öröklődik, az erdélyi örmény származású mamám döntött. Azt hiszem, elég egyszerűen eldőlhetett a dolog: miután a szüleim összeházasodtak, Kati, ahogyan a családban hívtuk, egyszerűen kijelentette, ha gyerekük születik, az katolikus lesz. Apám meg szelíden elfogadta.

Nem is zavarta soha, hogy az egyetlen fia nem követi őt ezen a téren?

Az távol állt volna a személyiségétől. Járta szépen a pesti neológ zsidók szokásos útját, amely vagy a zsinagógába, vagy az MTK-pályára vezetett – volt is egy mondás, hogy Hidvégi Gyuri bácsi nélkül el sem kezdődhet a meccs. Fantasztikus ember volt ő is. Tíz évvel ezelőtt halt meg. Schőner Alfréd főrabbi fogalmazta meg a héber sírfeliratát, amit a sírkövére vésettem: „csodás alakja a magyarországi neológ zsidóságnak”. 
De nagyon tudott örülni minden igaz katolikusnak, reformátusnak, evangélikusnak is – mert igazán csak egy dolog érdekelte: hogy az illető higgyen Istenben. Sokan ismerték és szerették, a temetésén a Kozma utcai zsidó temetőben az összes magyarországi keresztény egyház kép-
viselője megjelent.

Az erős istenhiten kívül önnel szemben sem volt különösebb elvárása?

Az ismerőseink reménykedtek abban, hogy orvos leszek. Ehhez volt példakép pótnagypapám is. A nyarakat anyám húgáéknál töltöttem Szentesen, ahol Dusi nagynénémék barátja volt a híres sebész, Bugyi István, s ő minket, gyerekeket unokáiként szeretett. Engem nagyon támogatott volna, hogy az orvosi pályát válasszam, de annak is örült volna, ha mondjuk gyógyszerésznek állok. Az anyai ági felmenőim nagy részének ugyanis ez volt az élethivatása, nagyapám, Dávid Lajos a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanította is a gyógyszerészetet. És amikor Klebelsberg Kunó, akivel barátok voltak, úgy döntött, az intézményt át kell költöztetni, azaz repatriálni, mégpedig Szegedre – és ott világhírű tudósok, mások mellett Szent-Györgyi Albert odacsábításával nemzetközi tudományos fellegvárat építeni –, a nagyapám Klebelsberg kérésére 1921-ben családostul áttelepült. Nem sokkal később megalapította a szegedi egyetemi gyógyszertárat és gyógyszerészeti intézetet.

Ön viszont sokáig nem tudta, milyen irányba kellene elindulnia.

Igen. A biológia mellett nagyon tetszett a humán terület, különösen az irodalom. Nem is akármilyen mester segített ezekben eligazodni; gimnazistaként Nagy Lászlóhoz jártam be az Élet és Irodalom szerkesztőségébe. Tanított írni; emlékszem, egyszer elmondta, hogy a magyar irodalom legjobb rímét József Attila találta ki a Thomas Mann üdvözlése című versben: „Te jól tudod, a költő sose lódít: / az igazat mondd, ne csak a valódit”.  

Hogyhogy mégsem a bölcsészkar lett a vége?

Az ELTE bölcsészkara vonzott, de pontosan felmértem, hogy a vallásosságom miatt nem kerülhetném el a politikai-ideológiai konfliktusokat, és nagy az esély rá, hogy idővel kirúgnak. Egy ismerősünk javasolta, hogy a Műegyetemre, a biológusmérnöki, környezetvédelmi szakra jelentkezzem. Azt mondtam magamnak, hogy ha Latinovits Zoltánnak jó volt ez az intézmény, akkor nekem is jó lesz. Egyből fel is vettek. A biokémiát szerettem a legjobban. Nem függetlenül attól, hogy – átjárva a SOTE-ra és az ELTE-re is – a legjobbak tanítottak: a kórélettanra Szollár Lajos, ökológiára a polihisztor Juhász-Nagy Pál, genetikára Vida Gábor, élelmiszer-kémiára a Törley család enciklopédikus tudású tagja, Dezső.

Miért nem az egyenesnek látszó és nagy társadalmi presztízsű karrierutat választotta, ha a tanárai is azt szerették volna, hogy a diploma után rögtön a kollégájukká szegődjön?

Hajlottam rá, de éppen akkoriban jött ki egy rendelet, amelyben előírták, hogy a műegyetemi tanításhoz legalább hároméves, ipari területen végzett gyakorlat kell. Ezért előbb elmentem a Gabona Trösztbe dolgozni, közben ledoktoráltam, majd tanársegédi kinevezéssel beálltam dolgozni a neves gabonakémikus, a szerb származású, több mint tíz nyelven beszélő Lásztity Radomir professzor műegyetemi tanszékére. Nemcsak tanítottam, kutattam is, sőt egy kanadai kormányösztöndíj révén az 1980-as évek végén két évet tölthettem családostul Winnipegben, ahol a szövetségi mezőgazdasági minisztérium laboratóriumában dolgoztam. Ott, a prérin, a végtelennek tetsző, egybefüggő búzatáblák láttán dőlt el, hogy a búzakutatásra teszem fel az egész pályámat.

Ebből lett aztán a rákbetegek kiegészítő kezelését szolgáló Avemar is, amely leegyszerűsítve egy fermentált búzacsíra-kivonatra alapuló készítmény. Mikor született meg önben az az álom, hogy megtalálja, ha nem is a rák ellenszerét, a hatékonyabb rákgyógyítás módjait?

Az 1990-es évek elején egyre jobban beleástam magam a témába. Akkoriban jött ki az éveken át fejlesztett első találmányom, a lucernaalapú, koleszterincsökkentő Esterin. A pár tízmillió forintból előállított gyógyhatású készítmény igen hatásosnak bizonyult, ám a klinikai és az állat-
kísérleteink publikálása – talán a nagy gyógyszergyárak ellenállása miatt – ellehetetlenedett. Ezért az egész témát kivittem Izraelbe, és a humánklinikai eredmények ott születtek.

Kész csoda, hogy nem ment el a kedve a további kutatás-fejlesztésektől.

Különösen az olyan típusú, a tudományban az intuíciót sem elvető embereknél, mint én. Példaképem Szent-Györgyi Albert, aki nagyapám közeli barátja volt Szegeden. Az ő komplex, kvantum-biokémiai, a fehérjéket elektromos félvezetőknek tekintő rákelméletéből indultam ki, amelybe tökéletesen beleillettek a búzacsírában lévő benzokinonok. A mentoromnak, Fodor Gábor szerves kémikusnak köszönhetően megkaptam Szent-Györgyi teljes erre vonatkozó laboratóriumi kutatási cikkeit Amerikából, a dokumentáción kívül a benzokinonokat tartalmazó üvegcséket is, amiket a szemétbe akartak dobni – ezeket a vegyületeket használtuk kiindulópontként. Egy öreg biokémikus barátom önzetlenségének hála, aki a rendelkezésünkre bocsátotta a grazi laboratóriumát, a tanítványom, Tömösköziné Farkas Rita közreműködésével, hosszú évek munkájával optimalizáltuk a daganatos sejtek szőlőcukor-anyagcseréjét gátló, vagyis a ráksejteket gyakorlatilag kiéheztető, így az áttétképződést akadályozó anyag gyártástechnológiáját, ezt az anyagot ma Avemar néven ismeri a világ.  

A könyvben is leírja a névadás folyamatát.

Több fejezet is szól arról, milyen göröngyös úton és kiknek a segítségével – mások mellett Lapis Károly, Rásó Erzsébet, Szende Béla, Kásler Miklós, Eckhardt Sándor – jutottam el odáig, hogy az első tétel Izraelben, egy Haifa melletti kis gyógyszerüzemben legördült a gyártósorról. Azért ott, mert az Esterin miatt arrafelé már ismertek, és tapasztalták, hogy igazat mondok. És igen, a név nyilván nem véletlen. Amikor látszott már, hogy az Avemar nagyon hatásos lesz a daganatos betegek számára, az összes pénzem elfogyott, beleértve a családi tartalékainkat és az édesanyám Széchenyi-díjához kapott összeget is, amit nagylelkűen erre áldozott. Kezdtem az egészbe lelkileg-fizikailag beleroppanni, ezért úgy döntöttem, nincs más út, mint visszaadni mindent Istennek. Ő adta, ő vegye vissza. De azért – viccesen mondva: mégiscsak örmény vagyok meg zsidó – eszembe jutott egy „üzleti lehetőség”. 

És mi volt ez az üzlet?

Jézushoz imádkoztam támogatásért, és megígértem, hogy ha megsegít, cserébe az édesanyjáról fogom elnevezni a találmányomat. Másnap csörgött a telefonom, és egy abszolút nem várt csatornán hamarosan megérkezett a szükséges pénz; így adtam a katolikus egyház legfőbb Mária-imádságának kezdősorából alkotott szót a daganatos betegek számára hivatalosan is ajánlott készítmény nevéül. Amikor pedig az első gyártási tétel megérkezett Izraelből, személyesen is megköszöntem a Szűzanyának: betettem néhány dobozt egy szatyorba, 

Laikusként kérdezem: a mindezzel való kitartó foglalkozás során a daganatok kialakulásának okairól is megsejtett valamit?

Annyit biztosan kijelenthetek, hogy a rák semmiképpen nem büntetése valaminek – ezt szögezzük le! Leginkább a véletlentől függ a kialakulása, amit a szakirodalom balszerencsefaktornak hív. Arról van szó, hogy mivel a sejtjeink folyamatosan megújulnak, az őssejtjeink osztódnak, ebbe a folyamatba időnként bizony becsúszhatnak hibák, mondjuk egy onkogén véletlen aktiválása, aminek következtében hibás sejt jön létre, amit az immunrendszer nem képes elpusztítani. Amellett persze, hogy az immunrendszer elégtelenné válásának jelentős lelki oka is lehet. Vannak például olyan megfigyelések, hogy a rákbeteg hozzátartozóikat hosszan ápoló, elvesztő, majd vigasztalanul gyászoló emberek maguk is nagyobb eséllyel lesznek daganatos betegek; ez az úgynevezett összetörtszív-szindróma.

Vagyis a véletlenek összeadódását meggátolni nem biztos, hogy valaha képesek leszünk, így a megelőzés mellett a gyógyításra kell koncentrálnunk. A személyre szabott rákvakcina még csak külföldön elérhető, szórványosan. Mikor lesz belőle itthon is mindennapi realitás?

Tudni kell, hogy a rosszindulatú daganatot két módon lehet radikálisan elpusztítani: a sebész kimetszi, vagy az immunrendszerünk felszámolja. Minden más módszer, azaz a sugárkezelés, a kemoterápia, a célzott gyógyszerek, mint amilyen az Avemar, legyenek bár nélkülözhetetlenek a gyógyító munkában, önmagukban nem alkalmasak a rákbetegség radikális meggyógyítására. A rákellenes immunterápiák élvonalát képező, személyre szabott, terápiás rákvakcinák fejlesztésével a kiváló virológus Jankovics Istvánnal sok évtizedes barátságunkon alapuló közös kutatásaink és az Avemarnak a vakcinákkal való bizonyítottan előnyös kombinálhatósága miatt kezdtem el foglalkozni. Együtt dolgoztunk egy innovatív, személyre szabott, terápiás rákvakcina kifejlesztésén. Már közös cégünk és laboratóriumunk is volt, amikor Pista, akit nemcsak hatalmas tudása és gyakorlati érzéke, de mély istenhite is sokak fölé emelt, váratlanul meghalt. Ahogyan nem sokkal előtte a vakcinánk minőségbiztosítását kidolgozó Paál Tamás professzor is, így egyedül maradtam folytatni a harcot.

Mit tud ez a Paál professzor által Jankovics–Hidvégi-féle rákvakcinának elnevezett szer?

A betegből származó tumor összes antigénjét tartalmazza. Vagyis ha a beteget ezzel immunizáljuk, az immunrendszere a daganat teljes antigén-
készletére megtanul reagálni, azaz képes lesz elpusztítani a benne lévő összes ráksejtet, beleértve az áttétképző, agresszív, esetleg gyógyszerrezisztens, őssejtszerűen viselkedő és elpusztíthatatlannak tartott tumorsejtvariánsokat is. Jankovics Istvánnal és Paál professzorral részletesen kidolgoztunk mindent, hogyan és hol kellene gyártani, és milyen immunmoduláns készítményekkel – elsősorban az Avemarral – kombinálva kellene alkalmazni ahhoz, hogy a jelenleg gyógyíthatatlan típusú vagy stádiumú rákbetegségben szenvedőt is meg lehessen gyógyítani.

Ezt mégsem látjuk még a gyakorlatban. Miért?

Őszintén mondom, hogy nem tudom, mi az ok. Az engedélyeztetés során lepattantunk az illetékes hatóságról, Pista szerint a gyógyszerlobbi, szerintem inkább a tudatlanság, felelősségelkerülés és érdektelenség miatt. A helyzet változásáig is próbálok a magyar betegeknek segíteni. Egy ideje együtt dolgozom egy világszínvonalú tübingeni csapattal, amely saját módszer alapján ugyancsak személyre szabott rákvakcinával foglalkozik, ide juttatok be – most már gyakran onkológusi megkeresések alapján – minél több rászoruló magyar embert. Sajnos ez a terápia sokba kerül, de a legtöbben adománygyűjtésből fedezni tudják a költségeket. Meggyőződésem, hogy

Mi az a jó tudomány?

ahogyan Pál apostol is mondja: a szeretet az örömét az igazság győzelmében leli. Az igazság győzelme a legfontosabb! A Szerencsés realista utolsó nagy fejezete nem véletlenül szól a rákvakcinákról, főként a miénkről: minden szempontból össznemzeti érdek lenne a hazai kutatás támogatása és a gyártás mielőbbi beindítása. Utóbbinál arra gondolok, hogy néhány itthoni onkológiai központban kialakítanánk rákvakcinagyártó laboratóriumot, és az ott dolgozó személyzetet megtanítanánk arra, hogyan kell előállítani a vakcinát. Ezután az intézmény vezetője engedélyével, a kórházi gyógyszerész minőségbiztosítói felügyeletével és az adott orvoscsapat rendelésére a rászoruló betegek számára személyre szabott terápiás rákvakcina készülne – külön-külön minden páciensnek. Így meggyógyíthatóvá válhatna sok, ma még gyógyíthatatlannak számító daganatos beteg. Van-e ennél fontosabb és magasztosabb küldetés?!

Nyitókép: Mandiner-archív