Ott vannak az ukránok a Tiszában, a Tisza eltörölné a védett benzinárat – itt az új Mesterterv

Kapitány István eltörölné a védett benzinárat, Panyi Szabolcs bebukott, az ukránok belátnak a Tiszába. Itt a Mesterterv legújabb adása.

A lengyel–magyar barátság napján mindannyiunkat újra csak figyelmeztetni kell arra, hogy történelmünk örökre összekovácsolt bennünket.

Húsz éve ünnepeljük a lengyel–magyar barátság napját, a két nemzet köztársasági elnökei 2006. március 24-én írták alá a győri nyilatkozatot, és avatták fel e történelmi barátság első köztéri emlékművét.
Gimnáziumi éveim elején mohó izgalommal néztem Andrzej Wajda filmjét, a Hamu és gyémántot, amely Lengyelország második világháború utáni mindennapjait, ezt a szinte görög sorstragédiát mutatta be. Ez az alkotás keltette fel az érdeklődésemet a lengyel történelem és a sok száz éves múltra visszatekintő magyar–lengyel kapcsolatok iránt. Persze tudtam, mert tanultunk Józef Zachariasz Bem altábornagy, a mi Bem apónk 1848–49-es szabadságharcban betöltött hősies szerepéről, sőt szüleimtől azt is hallottam, hogy

Lengyelország német és szovjet megszállásakor hazám sok tízezer menekültnek adott átmeneti otthont. A tudatos érdeklődést mégis ennek a filmnek köszönhetem.
A hetvenes években társaimmal együtt magától értetődő izgalommal igyekeztem Varsóba, Krakkóba vagy éppen Wrocławba, hogy filmet és színházat nézzünk. Jerzy Grotowski és másfelől persze Ariane Mnouchkine, Jurij Ljubimov nélkül valószínűleg soha nem jött volna létre Budapesten a bámulatosan progresszív 25. Színház; ez az intézmény hatalmas követ dobott a hazai színházi élet állóvizébe. A hatvanas-hetvenes évek európai kultúrájának élvonala egy a korábbihoz képest magasabb minőségű, szellemiségű világ eljövetelét vizionálta. S ebben Lengyelország elöl járt.
A nyolcvanas években Lech Wałęsa Szolidaritása tízmilliós tagságával a határokon túl is példát mutatott, s nagymértékben járult hozzá a későbbi
közép- és kelet-európai rendszerváltozáshoz. Akárcsak az 1968-as prágai tavasz, még korábban pedig az 1956-os magyar forradalom, amelynek – mint köztudomású – meghatározó helyszíne volt Bem apó szobra.
2007-ben aztán Wajda Katyń filmje úgy ábrázolta a huszadik század egyik legfájdalmasabb lengyel tragédiáját, úgy siratta el a 22 ezer kivégzett ártatlant, köztük a rendező édesapját, hogy közben nem a vétkesek ellen uszított, hanem a lelkek mélyén talán soha be nem gyógyuló fájdalmat mutatta be.
Igazán erős és összetartó közösség szükséges ahhoz, hogy a történelmet összetettségében, az embert nyomorító vagy éppenséggel felemelő világot egy tanulságokkal teli jobb élet reményében őszintén be lehessen mutatni.
Ilyenkor a hazai filmgyártás sok évtizedes adósságára is gondolok. Vajon miért nem tudjuk követni a lengyel példát?
A lengyel–magyar barátság napján mindannyiunkat újra csak figyelmeztetni kell arra, hogy történelmünk örökre összekovácsolt bennünket.
Ennek felmutatása, az erre való emlékezés és emlékeztetés kiváltképp akkor fontos, ha a politika legfelső régióiban az adott történelmi pillanatban egy sor kérdésben éppen mást gondolnak a két oldalon. Mindez nem zárja ki, hogy az élet legkülönfélébb területein tevékenykedők mindent elkövessenek azért, hogy ez a testvéri kapcsolat aktuális tartalommal tovább fejlődjön, mélyüljön, tisztuljon, mintegy a felsőbbséget is ösztönözve. Az értékekre koncentrálva türelmesen, a mindenkori megoldás szándékától vezérelve kell keresnünk a másik meggyőzésének lehetőségét.
Győrben két összekapaszkodó tölgyfa áll, előtte pedig egy márványtáblán a 19. század ismert lengyel politikusa, a londoni emigrációban a mi Kossuth Lajosunk jó barátja, Stanisław Worcell gondolatai olvashatók:
„Magyarország és Lengyelország két öröklétű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt messze futnak, összekapcsolódnak és láthatatlanul egybefonódnak. Ezért egyiknek léte és erőteljessége a másik életének és egészségének feltétele.”
Úgy legyen!
A szerző filmrendező
Nyitókép: Mandiner/Trenka Attila
