„Most vagy soha” – 80 éve indult el a németek kitelepítése Magyarországról

Dacára annak, hogy a modern magyar történelem egyik legmeghatározóbb tragédiájáról beszélünk, hiába keresnénk a németek kitelepítéséről szóló vita részletes idézését például Nagy Imre kétkötetes életrajzában, amely lényegében alig szentel teret a németek kitelepítésének. Eltekintve néhány kiadványtól – üdítő példa Sebes Gábor publicista A Nagy Imre-mítosz című könyve, amelyet idén újból kiadtak e-könyv formátumban – Nagy 1956-os szerepe olyan mértékben befolyásolja a megítélését, hogy szinte elsikkad a meghatározó, eltagadhatatlanul negatív részvétele ebben a súlyos etnikai tisztogatásban. 

Először is vessünk egy pillantást az 1945. december 22-ei minisztertanácsi jegyzőkönyvre. „Belügyminiszter előterjeszti javaslatát a magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítése tárgyában. A rendelet alapjául két körülmény szolgál. Egyrészt saját magyar nemzeti kötelezettségünk, amely a német lakossággal kapcsolatban arra ösztökél bennünket, hogy most végre a német lakosságot kitelepítsük. A másik pedig a szövetséges három demokratikus nagyhatalom határozata. A berlini hármas konferencia jegyzőkönyvének 13 pontja a német lakosság kitelepítésével foglalkozik. Kimondja, hogy úgy Csehszlovákiából, Ausztriából, Jugoszláviából és Lengyelországból, mint Magyarországból a német lakosság kitelepítendő. Ennek alapján a november 20-án tartott berlini értekezlet utasításokat adott a berlini hármas értekezlet határozatainak végrehajtására. A konkrét pontokat most nem ismerteti, de rámutat arra, hogy a rendelettervezet az előírások szellemében készült. Egyrészt tehát történelmi feladatunk, másrészt pedig nemzetközi megállapodás kötelez a végrehajtásra. Megállapítja, hogy kiket kívánunk kitelepíteni. Kitelepülni köteles az, aki a legutolsó népszámlálás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak /SS/ tagja volt. A kitelepítést ne mint büntetőszankciót fogjuk fel, hanem a német lakosság áttelepítéséről van szó. A rendelet azokat a humánus szempontokat tartja szem előtt, amelyekre nekünk figyelemmel kell lennünk. Kivételt tesz a javaslat a vegyes házasságoknál, és nem kerül kitelepítésre a vegyes házasság német tagja és a gyermekek sem. Nem telepíthető ki továbbá az sem, aki valamely demokratikus pártnak cselekvő tagja volt. A megszorítás itt az, hogy csak ha valóban arra rászolgált, akkor mellőzhető a kitelepítés. A mentesítendők számát 10%-ra korlátozza.” 

Ezt követően Nagy az eredeti tervezettel szemben bizonyos módosításokat javasolt, például hogy nem kaphat előnyösebb elbánást az, aki most még nem tartózkodik az országban, és később tér haza. Azt a szigorítást is javasolta, hogy aki lakóhelyét engedély nélkül elhagyja, azt internálni kell. 

Viták a kormányban 

Néhány miniszter – Tombor Jenő honvédelmi és Kovács Béla földművelésügyi miniszter – tiltakoztak: a javaslatot nem is kapták meg, és nem lehet „ilyen fontos kérdésekben ad hoc dönteni”. Tombor azt hozta fel, hogy a németek soroztak, ezért nem tekinthetünk minden német hadseregbe álló személyre „német érzelműként”. Nagy Imre közölte, az elvárás, hogy 500 ezer németet kitelepítsenek, és ha valaki demokratikus volt, akkor „úgyis beleesik a 10%-ba”. Balla Antal tájékoztatásügyi miniszter felvetette, hogy román példára nem lehetne-e esetleg „csak a fasisztákat és nem minden németet […] kitelepíteni”. Nagy válasza: „a potsdami határozatban csak a németek kitelepítéséről volt szó”. 

Gyöngyösi János külügyminiszter megjegyezte, hogy a kormány eddig elutasította „a kollektív felelősségre vonást”. Szerinte korábban egyenesen a magyar kormány tiltakozott az Egyesült Államok missziójánál a kitelepítés gondolata ellen, „hogy a magyarság üldözése, hasonlóan a zsidó üldözésekhez, kollektív módon történik […]. Kijelentette, hogy meggyőződésével ellenkezik a tisztán etnikai okból való kitelepítés”. Azt is mondta, hogy csak akkor szabad engedni a nyomásnak, ha „a Szövetséges Hatalmak nem tekintik a magyar kormány belügyének, hanem az ő döntésük szólna így. De ezt az álláspontot ilyen módon nem szögezték le”. Jelezte továbbá, hogy külügyminiszterként nem kapta meg a jegyzéket, és végül arra jutott, hogy ez ebben a formában „egyszerűen egy nemzetiségtől való megszabadulás”. Nagy válasza ismét tömör volt: „A humánus végrehajtásra nézve van végrehajtási utasítás. Most részleteivel nem foglalkozunk a rendeletben.” Rákosi Mátyás is hozzászólt a vitához, és arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarországon 478 ezer német van, és a szövetségesek 500 ezer fő kitelepítését kérték, tehát még nincs is elég német – azt nem tette hozzá, de érthető volt, hogy így kivételezésre nem kerülhet sor. Arra a különbségre is felhívta a figyelmet, hogy „ők nem Auschwitzba mennek, és nem gázkamrákba”. 

Nagy Imre még egy érvet dobott be a vitába, miszerint Tolna megyében 276 926 német él – valójában 1949-ben az egész megye lakossága 275 ezer fő volt –, ebből németnek vallotta magát 526 fő, az igazolóbizottság szerint pedig ennek egyhatoda, 584 fő (valójában 87 fő) nevezhető „felelőssé tehetőnek”. A számok sehogy nem stimmelnek, de az érv éppen önmaga ellen szólt: miért kéne mindenkit kitelepíteni, ha egy megyében ilyen kevés volt a háborús bűnös? 

Szomorú, de tény: hozzászólását idősebb Antall József újjáépítési miniszter, a rendszerváltozás utáni első kormányfő apja erősítette meg. Érvelése szerint „soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk a németektől”. Hozzátette, hogy „ma még egy csomó igényjogosultnak nem tudtunk földet adni”. Ennél többet nem írtak fel, de nyilván úgy szólt az érvelés, hogy a svábok földjét kell szétosztani. 

Nagy Imre a szigorítás mellett 

Tildy Zoltán miniszterelnök ezen a ponton felvetette, hogy esetleg az egész döntést halasszák el. Ekkor ismét Nagy Imre szólt közbe: „a gyakorlati megvalósítás követeli, hogy most döntsünk, bármikor jöhet a rendelkezés, hogy meghatározott helyre az első szerelvényt el kell indítani”. Fentebb azt is leszögezte, hogy a svábokat gyűjtőtáborokba fogják vinni. Az egész beszélgetést belengte a holokauszt árnyéka, a miniszterek maguk is tudták, hogy másfél évvel korábban a Sztójay-kormány miniszterei hasonló beszélgetéseket tartottak. Ekkor ismét a mentesítési kategóriákról kezdtek tárgyalni. Bárányos Károly közellátási miniszter felvetésére, miszerint „csupán azok volnának kitelepítendők, akik német nemzetiségűnek vallották magukat”, mert „arról senki nem tehet, hogy az anyanyelve német”, Nagy Imre rögtön közbeszólt: kéri az anyanyelvet is fenntartani. A vitát Nagy és Rákosi zárták rövidre: előbbi kérte az eredeti javaslat elfogadását, utóbbi pedig közölte, hogy „vagy most kell dönteni, vagy soha”, és – nyilván megfélemlítési céllal – név szerinti szavazást kért. A tizenöt jelenlévőből öten szavaztak nemmel, Nagy Imre természetesen igennel, ahogyan Rákosi Mátyás és Antall József is. 

A fentiekből világosan látszik, hogy 

A tény, hogy 10 százalékban maximálták a mentesítettek arányát, elvből kizárta, hogy az egyéneket valóban múltbeli döntéseik, esetleg háborús bűntetteik alapján ítéljék meg. Bár a berlini utasítás értelmében a magyar kormánynak nagyfokú mozgástere maradt volna, ezzel Rákosi és Nagy nyomására meg sem kíséreltek élni. Sokat elmond, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1946 januárjában felszólította a kormányt, hogy ne hivatkozzon rá, noha a háttérben a testület elnöki tisztségét betöltő Kliment Vorosilov marsall nyomást gyakorolt a németek minél szélesebb körű kitelepítésére. A kormány végül december 29-én adta ki a 12.330/1945 ME számú rendeletet a németek kitelepítéséről, Nagy pedig 1946. január 15-én a kitelepítés végrehajtásáról szóló, 70.010/1946 BM számú rendeletet. 

1948-ig mintegy 185 ezer főt telepítettek ki a romos Németországba, és 248 600 kataszter hold földet koboztak el a német lakosságtól. Ingatlanjaik 74 százalékát, szám szerint 44 750-et elvettek – írják Balogh Sándor és Tóth Ágnes történészek. 

Népirtás volt-e? 

Adja magát a kérdés, hogy népirtásnak számított-e a svábok kitelepítése. A népirtás fogalmát alapvetően az ENSZ 1948-as határozata adta meg, amely szerint az tudatos kísérlet egy nép részének vagy egészének elpusztítására. Ezt a fogalmat a svábok kitelepítése nyilván nem teljesíti, de érdemes rögzíteni, hogy a fogalmat éppen azért alkották meg így, hogy a németek kitelepítése ne tartozzon bele. A lakosság erőszakos eltávolítása gyilkolás nélkül ugyanis azért nem került be, mert így be kellett volna ismerni: a szövetséges hatalmak néhány évvel korábban maguk is a megfogalmazott büntetőjogi cselekményt követték el. 

A fogalom megalkotásáért felelős Raphael Lemkin lengyel–zsidó származású amerikai jogász egyébként érzékelte a hiányosságot, és azért lobbizott, hogy a kitelepítés fogalma is kerüljön be a definícióba – hiába. Szintúgy a volt szövetséges hatalmak nyomására nem került bele a kitelepítések kérdése az ENSZ 1948-as emberi jogi deklarációjába és az emberi jogok európai egyezményének 1950-es szerződésébe sem. Az első európai dokumentum, amely a kitelepítéseket tiltotta, a letelepedésről szóló 1955-ös európai egyezmény volt. Jogtörténeti értelemben tehát a svábok kitelepítése maximum etnikai tisztogatásnak tekinthető – ezt a megállapítást azzal a megjegyzéssel lehet megtenni, hogy 

A népirtás fogalmának „kibelezésében” a fő szerepet az Egyesült Államok és a Szovjetunió vitte – előbbi a feketék ellen irányuló lincselések, utóbbi a sztálini terror megítélését próbálta védeni –, de a németek kitelepítésének tisztára mosásában mind a három szövetséges érdekelt volt. 

Itt említést kell tenni arról, hogy a fenti 185 ezres adat nem a teljes szám. Zielbauer György kutatásai szerint a németek nyugati irányú „hazatelepítésén” kívül 60-65 ezer magyarországi németet deportáltak kényszermunkára a Szovjetunióba is. A Németország iránti hűség természetesen itt is csak a bűnbakképzés része volt. Tóth Ágnes, aki feldolgozta a Bács-Bodrog megyei deportálásokat, így ír: „A katonai önkény következtében nemcsak magyarhű svábok, de magyarok és bunyevácok is bekerültek az Ukrajna felé robogó vonatokba.” 

Nem lehet kétségünk afelől, hogy a németek kitelepítése egyike a magyar történelem sötét tragédiáinak: etnikai tisztogatás, amelyért a felelősség az akkor regnáló politikusokat illeti.

Nyitókép: A magyar zászlót mutatja otthonuk elhagyásakor egy asszony a sváb családok békásmegyeri lakhelyükről Német országba való kitelepítésekor, 1946. március 5.
Fotó: MTI/MAFIRT