Újra és újra terítékre kerül Ukrajna uniós csatlakozása. Mind a brüsszeli boszorkánykonyhában, mind a hazai sajtónyilvánosságban varázsmegoldásként szervírozzák a tagfelvételt. Tekintsünk most el attól, hogy
önmagában az ötlet felvetése is nélkülöz minden politikai racionalitást, és megkérdőjelezi az összeurópai józanságot.
Válságos időkben gyakori kommunikációs trükk, hogy az eszkalálódott helyzetre rálicitálunk valamiféle abszurditással, ami egy csapásra eltereli a figyelmet a valós kérdésekről. Ukrajna esetében is hasonló húzással találkozunk. Azt ugyanis senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy bizonytalan határvonalú, ingoványos integritású, korrupciótól korhadt ország csatlakoztatása tárgyalási alap lehet.
E manipulációs mesterterv azonban nem csupán retorikai bűvészmutatvány, hanem hazánk vonatkozásában életveszélyes hazárdjáték.
Fegyvernyugvás helyett pótcselekvés, miközben százötvenezer honfitársunk sorsa forog kockán. Divatossá vált mostanában, hogy balliberális sajtótermékek felfedezőket küldenek Kárpátaljára. Kiutaznak pár napra, kisujjal megérintik a valóságot, majd megszületik a hitelesnek ható riport, miszerint az élet rendben zajlik, magyar és ukrán közt szívélyes a viszony, csak a budapesti külpolitika mérgezi a mindennapokat. E tereplátogatások kártékonysága a nagyközönség megvezetésében rejlik. A vágyvezérelt képpel ellentétben ugyanis
a kárpátaljai magyarság létét kiszámíthatatlanság, tragédiába torkolló kényszersorozás, nacionalista fellángolás keseríti.
A munkácsi turulszobor eltávolítása, a magyar iskolaigazgató vegzálása, a lángba boruló palágykomoróci templom látványos jelzései a magyarellenességnek.
Mindez azonban nem a kárpátaljai ukránság ellenszenvéből fakad, hiszen Kárpátalja népei eddig is egymást támogató, egymásra támaszkodó egyensúlyban éltek a közös történelmi meghatározottságban.
A balliberális „tényfeltárók” korábbi tapasztalatok híján nem látják, nem akarják látni, hogy a sovinizmus a kijevi nagypolitika felelőtlen, ám rutinszerű gyakorlata.
A kihirdetett, majd ideiglenesen felfüggesztett oktatási törvény vagy a kényszersorozás a fenyegetettség légkörét teremti meg. E viharos időkben nemzetstratégiai felelősség a kárpátaljai magyarság jogaiért síkra szállni. Budapest nem engedhet a következetes kisebbségvédelemből és a békepártiságból. Különben ledőlnek a megmaradás utolsó oszlopai is, elvesznek azok, akik szülőföldjükön segítik a magyarság boldogulását.
A beregszászi főiskola a háború árnyékában is pedagógusokat képez a közösségnek, a Mathias Corvinus Collegium több száz kárpátaljai diákot és családját kapcsolja be tehetséggondozó tevékenységébe. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség a kistelepüléseken is őrzi a nemzethez tartozás lángját. Mondjuk hát ki:
csak olyan Ukrajna indulhat el az Európa felé vezető úton, amelyik a békés rendezést tűzi zászlajára, értékként tekint kisebbségeire, és szövetségest lát Magyarországban.
Amíg viszont ennek jelét sem észleljük, az uniós csatlakozást utópiának kell tekintenünk.
***