Vegyük tudomásul: ha a keresztények nem élnek a politikával, akkor impotensek és önfeladók lesznek

A negyedik magyar CPAC újra összehozta Európa és Amerika jobboldali erőit. Szellemi megerősítés, bajtársi együttlét, networking, ahogy angolul mondják, szövetségkötés, bizalom- építés. Lendületben a Patrióták Euró­páért az Európai Parlament más erőivel – az Európai Konzervatívok és Reformistákkal, valamint a Szuverén Nemzetek Euró­pájával – együtt. Az Egyesült Államok és Magyarország mellett lényegében egész Közép-Európa képviseltette magát, ami

A szellemi építkezés másképp is folytatódott. A Mandiner és a XXI. Század Intézet rendezvényén Schmidt Mária, Orbán Balázs, Mario Nawfal és Harald Vilimsky beszélgetett az EU jövőjéről és a nemzeti szuverenitás fontosságáról. A keresztény realizmusról pedig a téma nagyágyúi – köztük Nigel Biggar, Eric Patterson, Robin Lovin – az MCC, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem és a Danube Institute szervezésében cseréltek eszmét. A keresztény realizmus egy olyan politikamegközelítés, amely elkerüli a szekuláris és a keresztény idealizmus, valamint a szekuláris realizmus hibáit is. Az idealisták sokat moralizálnak, a realisták elvetik a morált, s egyik sem jó. 

Ám a politikai szereplők, akárcsak minden ember, esendők és bűnösek a bűnbeesés óta, ezért nem bölcs dolog erkölcsös cselekvést várni tőlük minden esetben, számolni kell a piszkos oldallal és persze a hatalompolitikával. Van morál, de töredékesen tartjuk be. 

Az ember emellett véges lény, megtestesültségében korlátozott, és nem tudja egyformán szeretni az egész világot. Ezért elsődleges lojalitása a családjához, kisközösségeihez, utána a népéhez, nemzetéhez fűzi, majd a civilizációjához, és csak utána jön az emberiség. Amely közösségektől többet kaptunk, azoknak többel is tartozunk.

Ez az ordo caritatis, a szeretet rendjének Szent Ágoston-i és Szent Tamás-i felfogása, klasszikus keresztény tan. 

A keresztény politikai realizmus legismertebb szerzője az amerikai kálvinista Reinhold Niebuhr. Gondolatait elsősorban külpolitikai elméletként tartják számon, azonban az egész politikára alkalmazni lehet, és e gondolkodás nagyban épít Szent Ágostonra, akit Niebuhr elődjének tekint. De mindenkiből tudott meríteni, aki hívő keresztény volt, az antropológiai pesszimizmus álláspontját osztotta – azaz az embert nem tökéletesíthetőnek, esendőnek és bűnösnek tekinti –, s a hite hatást gyakorolt a politikai gondolkodására. Szóba jön többek közt Jean Bodin, Joseph de Maistre és a francia ellen­forradalmárok, Juan Donoso Cortés,

Sok keresztény eleve elveti a politikát mint piszkos és bűnös dolgot. Persze, a politika piszkos és bűnös, de csak mint minden más tevékenység. A korai keresztények, az első évszázadok keresztényei elfogadták a politika, a legitim hatalom létét mint Istentől valót, és attól kezdve a modern pápákig hangsúlyozzák, hogy a világi hatalom mint olyan Istentől van – még a keresztényüldöző Róma császárainak hatalma is. 

Politika azért van, mert Ádám evett az almából, és kiűzettünk a paradicsomból – egyfajta keresztény természeti állapotból –, ahol nem volt történelem, mert nem volt bűn, és nem volt konfliktus. A bűn és a kiűzetés nyomában jöttek a konfliktusok, létrejött a politika és a hatalom. 

Nem kötelező persze mindenkinek politizálnia, de el kell fogadni, hogy ez is egy hivatás, és akkor is nemes, ha bűnökkel teli. A keresztény politikus is hibázik, és követ el bűnöket, mivel nem tökéletes, hanem esendő ember. 

A CPAC és a keresztény realizmusról szóló konferencia a keresztény realista politika ünneplésének is tekinthető.

***

(Nyitókép: Gettyimages)