A következményeit tekintve Európa – és a magyarság – sorsát gyökeresen megváltoztató szarajevói merénylet 111. évfordulóján került sor a budapesti Pride-ra.
Noha ebben aligha volt szándékosság, a szimbólumokra érzékenyeknél azért üzenete van.
Amiképpen Gavrilo Princip lövése nem kizárólag egyetlen személy ellen irányult, úgy a hónapok óta egyre jobban emelt téttel megrendezett menet sem kulturális, identitáskereső vagy szórakoztató rendezvényként funkcionált, hanem masszívan politikaiként. Ily módon én itt most nem is a szexuális szokásokról, nemi szubkultúrákról és az azokhoz való viszonyról írnék – hiszen ők éppen annyira ürügyként szerepelnek egy nagy sátánista forgatókönyvben, mint az ukránok –,
hanem ennek a provokációnak három jelképes eleméről, amiben világunk harcai tükröződnek.
„Évtizedeken keresztül felépítettük, és megvédjük az európai otthonunkat”, nyilatkozta a Pride-ra Budapestre látogató Hadja Lahbib, aki jelenleg az Európai Bizottság egyenlőségért felelős biztosa, korábban Belgium külügyminisztere. Többszörösen kisebbségi, hiszen algériai kabil családból származó nő, a vallon régióban született, szülei gyakorló muszlimok, de őt jobban vonzza a buddhizmus.
Nem véletlen az elszólás; nem évszázadokról vagy pláne évezredről szól, amikor európai otthont emleget.
„Európaiak vagyunk nemcsak a közös piac, hanem a közös értékek miatt is”, mondja, és ezzel megérkeztünk a fő törésvonalhoz konzervatívok és haladók, szuverenisták és globalisták, keresztények és nemkeresztények között.
Európát az évezredes közös értékek definiálják-e vagy az évtizedesek?
És vajon ezeket az új típusú, immár vezérfonallá váló értékeket kik dolgozták ki, kik egyeztek bele? Kikre tud hivatkozni, melyek azok az új tradíciók, példák, személyek és események, amelyek mentén szerveződik, kiiktatva a régit? Ebbe az „értékteremtésbe” tartozik a Pride olyan jelenségek és akciók mellett, mint híres műalkotások performanszszerű megrongálása, a nizzai gázolás, a tehénfing betiltása, valamint olyan példaképek, mint Conchita Wurst vagy Greta Thunberg. Amikor újraértelmeződnek a korábbi értékek (pogányság vs kereszténység, ellenforradalom vs forradalom), akkor
a kétféle irányzat vagy megfér egymás mellett (nem jellemző), vagy megütköznek egymással. Lehet, hogy ezt egyszer le kell játszani.
Nem feltétlenül Budapesten, és kár, hogy Karácsony most idehozta ezt a frontot. Orbán próbálta a határokon kívül tartani az egyik proxyháborút, erre a liberálisok importálnak egy másikat.
Ugyancsak jelkép erejű, amint a toleranciáról, elfogadásról, szabadságról prédikálók hirtelen szembetalálkoznak az övékétől eltérő mássággal.
Egyelőre szerencsére nem ütlegelték viperával a ruházatuk alapján nemhomoszexuálisnak kinézőket,
mint azt az EP-be ejtőernyőző Ilaria Salis és társai tették korábban a ruházatuk alapján jobboldaliaknak véltekkel, de egy másik olasz gondolatexportőr felrajzolta egy pesti ház falára Orbán Viktort rózsaszín kosztümben, kezében szivárványos zászlóval.
„Nagyon aggódom az emberi jogokért Magyarországon és különösen az LMBTQ-jogok miatt, mivel az LMBTQ-emberek nagyon marginalizáltak és nekik minden támogatásra szükségük van, amit kaphatnak” – fogalmazott az Indexnek Lisa van Ginneken, a holland liberális D66 pártjának korábbi parlamenti képviselője arról, miért érkezett az idei Budapest Pride-ra.
Pontosan az effajta külső edukáció az, amit magyar ember nehezen visel,
érkezzen bár Bécsből, Moszkvából, Berlinből, Brüsszelből vagy Washingtonból; amikor a saját hazánkban akarják megmondani nekünk messziről jött nagyokosok, mi a helyes viselkedés, merre van az előre és mit tartsunk a világról. Az EU egyébként nagyjából akkor veszítette el minden tekintélyét és jogát az effajta beavatkozásokra, amikor volt egy olyan miniszterelnökünk, aki hazudott, trükközött, átverte az embereket, az EU-t, majd a forradalom 50. évfordulóján lövetett a népére.
Nem a Pride-ra, hanem a nemzeti ünnepet megülő tömegre. És ezt akkor mindenki belügynek tekintette.
Amiképpen lenyelték Brüsszelben az úzvölgyi sírgyalázást és a szlovák nyelvtörvényt. Nekünk az EU nem tud olyat mondani, amit ezek után komolyan vennénk.
A harmadik tanulság pedig az, hogy immár az abnormális számít a fősodornak, a deviancia a norma.
Jól mutatja ezt az a felmérés, ami a Pride-ra, illetve annak betiltására kérdezett rá: a fiatalok (18-29 évesek) értettek egyet leginkább a tiltással, és markánsan ellenezték az efféle felvonulásokat. Márpedig tudjuk, hogy az ifjak a leginkább lázadók, tehát elmondható, hogy nem az LMBTQ melletti kiállás az igazi lázadás – mert az mára elvárássá vált, lásd a szivárványos karszalag ellen tiltakozó futballisták megbüntetését –, hanem ha valaki a hagyományos normalitást vallja. Ez kicsiben is érezhető, amikor munkahelyi vitán, utcán, tömegközlekedésben előbb szólal meg az ellenzéki hőzöngő, mert azt érzi, nyeregben van, ő tudja a „helyes választ”.
Európa tehát forrong, új világrenddel viselős, és ha megszüli, jaj lesz a réginek. Az egyenlet azért most még többismeretlenes, mert
a puszta tagadás, illetve az életrevalóság hiánya ritkán szerveződik működőképes rendszerré.
Legfeljebb rombolni tud, és megágyazni egy másfajta rendnek. Hogy azt József Attila vágya szerint a szabadság fogja-e szülni vagy valami egészen más, előbb-utóbb kiderül.
De nem lesz benne sok köszönet.
***