Az újratemetés és az Ellenzéki Kerekasztal

Nagy Imre és mártírtársai temetését Grósz Károlyék – amikor már nem tudták elkerülni – a megbékélés jegyében tett gesztusnak igyekeztek feltüntetni. Az a 250 ezer ember viszont, ott a Hősök terén, az egész Kádár-rendszer felett mondta ki az ítéletet. Én legalábbis – a téren állva és az emberek között mozogva – ilyennek érzékeltem a hangulatot. Különösen, amikor Rácz Sándor hajdani munkástanácselnök felszólítására a tömeg elénekelte a Boldogasszony anyánk kezdetű egyházi éneket. Számomra ez volt a megemlékezés csúcspontja. „Magyarországról, édes hazánkról, ne felejtkezzél meg szegény magyarokról…”. Olyan volt, mint nagy ünnepeken a Rózsák terei templomban, azzal a különbséggel, hogy itt nem panaszt, hanem erőt sugárzott a refrén. Én pedig először éreztem úgy, hogy ilyen erővel a hátunk mögött egészen biztosan ki fogjuk tudni kényszeríteni a tárgyalásokon a demokratikus átalakítást. És azt hittem, hogy a nemzeti összetartozás érzése nem csupán az ilyen ünnepi pillanatokban mutatkozik majd meg. S ez lesz majd az, ami hozzásegít, hogy úrrá legyünk a ránk váró nehézségeken. Mindig is bíztam a nemzeti összefogás erejében, de ennyire, mint 1989. június 16-án a Hősök terén – a tömeggel együtt énekelve – talán még sohasem.

Politikai szempontból viszont a megemlékezés csúcspontja Orbán Viktor beszéde volt, aki a szónokok közül utolsóként, a magyar ifjúság nevében kapott szót. Ragyogó beszéd volt. Retorikailag kiváló, mondanivalója világos. Tisztelgés ’56-nak, ugyanakkor kőkemény aktuálpolitika.

„Ma, 33 évvel a magyar forradalom és 31 évvel az utolsó felelős magyar miniszterelnök kivégzése után esélyünk van arra, hogy békés úton érjük el mindazt, amit az ’56-os forradalmárok véres harcokban, ha csak néhány napra is, de megszereztek a nemzet számára. Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak…”

Hallgatom Orbánt, s minden szavával egyetértek. Három napja indultak a tárgyalások. Ragyogó alkalom, hogy a téren álló 250 ezer és a televíziók előtt ülő milliók figyelmét felhívjuk arra, hogy ami az országban ma folyik, az nem az elitek alkuja, hanem a többség akaratának és a társadalom érdekeinek az érvényesítése. Hogy az ellenzék a tárgyalóasztalnál azért harcol, amiért ’56-ban vérüket adták a magyarok.

Ezután következett egy mondat, ami hatalmas tapsot aratott, ugyanakkor elvonta a figyelmet a beszéd lényegéről: „Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” Orbán tehát „azonnali tárgyalások megkezdését” helyezte kilátásba, de sokan ezt úgy értelmezték, hogy az oroszok „azonnali kivonását követelte”. Mindez szerintem a Fidesznek nem is volt ellenére, hiszen ez az értelmezés segített a párt radikális imázsának kialakításában. A baj csak az volt, hogy a legtöbb emberben a beszédnek ez az egyetlen eleme maradt meg. Annál is inkább, mert a sajtóban megjelent támadások is erre koncentráltak. Talán azért is, hogy eltereljék a figyelmet a beszéd lényegesebb részeiről, például arról, ami ezután következett:

„Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni. Emlékezzetek: 1956. október 6-án, Rajk László temetésének napján a párt napilapja, a Szabad Nép öles betűkkel hirdette címlapján: Soha többé. Csak három hét telt el és a kommunista párt ÁVH-s legényeivel békés, fegyvertelen tüntetők közé lövetett. Két év sem telt el a »Soha többé« óta, és az MSZMP Rajkéhoz hasonló koncepciós perekben ítéltette halálra ártatlanok százait, köztük saját elvtársait. Ezért nem érhetjük be a kommunista politikusok semmire sem kötelező ígéreteivel. Nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó párt, ha akar, se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk. Nincs más mód, hogy elkerüljük az újabb koporsókat, a maihoz hasonló, megkésett temetéseket.”

Orbán Viktor beszéde sokaknál kiverte a biztosítékot. Horn Gyula külügyminiszter nyilatkozatot adott ki, amelyben nagyfokú felelőtlenséggel vádolta a fideszes szónokot. De az Ellenzéki Kerekasztalon belül sem volt egyértelmű a fogadtatás. Másnap, amikor egy rendkívüli ülést tartottunk, azonnal felmerült a kérdés. Vigh Károly megtámadta Orbánt, mondván, hogy a szovjet csapatok kivonulásának követelése, és főleg a reformereket sem kímélő kommunistaellenes támadás nem használ a háromoldalú tárgyalások sikerének. Miután formálisan még az EKA koordinátora voltam, felhívtam a figyelmet arra, hogy Orbán Viktor nem az Ellenzéki Kerekasztal nevében beszélt, hanem a magyar ifjúságot képviselte. Persze politikusként nyilatkozott meg, ezért viszont legfeljebb saját szervezetének tartozik elszámolással, az Ellenzéki Kerekasztalban senkinek sincs joga őt kérdőre vonni. Azt is hozzátettem, hogy a magam részéről a beszéd minden szavával egyetértettem, de ennek sincs semmi jelentősége.

Nyitókép: MTI/Szigetváry Zsolt