A geopolitikai színtéren és így a világgazdaságban is egyre nyilvánvalóbbá válik: a régi renden átlépett az idő, és egy új korszakba léptünk-lépünk át. Ennek gyújtópontjában az USA áll: a Trump-kormányzat azzal a céllal kezdte meg a munkáját, hogy minden szabályt újraírjon, amit csak lehet. A globalizmus ideológiája vereséget szenvedett, és leáldozott a globalisták szélsőbaloldali-neoliberális, klímaharcos, diszkriminatív tekintélyuralmi rendjének is. A gazdaságban mindez azt jelenti, hogy prioritássá válik a stratégiai autonómia, az önellátás akár a nemzetek, akár a regionális együttműködések szintjén.
A világ olyan multipoláris szerkezet felé mozdul, amelyben versengő hatalmi központok alakítanak ki párhuzamos, ám észszerűen együttműködő gazdasági és technológiai ökoszisztémákat. A Nyugat és Kína között egyfajta digitális vasfüggöny alakul, amely technológiai szabályozásokban, a csipiparban vagy az adatszuverenitás igényében is megtestesül. Ezzel új korszak veszi kezdetét, ahol a globális helyett a lokális és a regionális-makroregionális lesz a gazdaságpolitika léptéke.
A fordulat történelmi: a patrióta korszak beköszöntét élhetjük meg. A neoliberális gazdasági modell, amely a piac mindenhatóságára, az állam visszavonulására és a határokon akadályok nélkül átívelő tőke-, áru- és munkaerő-áramlásra épült, elvesztette hitelét. A 2008-as pénzügyi válság, a covidjárvány ellátási láncokat széttörő hatása, majd az orosz–ukrán háború nyomán kialakuló energia- és nyersanyagválság világossá tette: a globalizáció kockázatai a nemzetállamok megszűnésének veszélyével fenyegetnek. Az önjelölt birodalmi központok által elszabadított szellemi vírus, a globalizmus a nemzetek legyűrésével egy központi tekintélyuralmi rendszert hozott volna el. Ennek alapját instabil és egyenlőtlen, szakadék felé vivő növekedés adta, amelynek következtében a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lettek.
Azonban világszerte forradalom tört ki, mert a nemzetek nemcsak jobban, de túl is akarnak élni, ezért visszaveszik sorsukat a kezükbe. Már nem a GDP növekedése az elsődleges cél, hanem úgy kívánják fokozni a gazdasági teljesítményt, hogy az segítse a biztonságot, a nemzeti önrendelkezést, a társadalmi stabilitást, a családokon alapuló középosztály megerősítését, azaz a stabil, bevonó, közös gyarapodást.
Ebben az új világban csak azok a nemzetek maradhatnak versenyképesek és szuverének, amelyek pragmatikus, patrióta és realista gazdaságpolitikát folytatnak. Az új játékszabályok nem ismeretlenek számunkra. A magyar gazdaságpolitika az utóbbi évtizedben következetesen és fokozatosan egy olyan modell felé mozdult, amely nem akar értékmentesnek tűnni, hanem értékekre alapozva (család, munka, kereszténység) kívánja felépíteni önmagát.