Jó, ha tudják, Kedves Olvasók, milyen országban élnek – nos, olyanban, amely nem sunnyog, de kiáll az igazságért, ha kell

„A percepció valóság” – rongyosra idézett bölcsesség ez a politikában Lee Atwater néhai republikánus kampányszakembertől, Reagan és idősb Bush tanácsadójától. A „ne válaszolj feltételes módban feltett kérdésekre” és az „urald a pillanatot” után feltehetőleg ez a tétel a harmadik, melyet a világ pártiskoláiban a politikuspalánták kobakjába kalapálnak.

Gondolhatnánk úgy, hogy a fenti megállapítás nem helyénvaló, s mi, újságolvasók, nopláne újságírók

Senki nem az. Ékes példája ennek szegény, szerencsétlen GDP-adat: hiába volt a térség növekedési rekordere Románia az utóbbi másfél évtizedben, ez bizony nem győzte meg azt az 56 százaléknyi románt, aki a tavaly novemberi elnökválasztáson a rendszerellenes pártokra szavazott – mert a szép makroszámok mögött valami egészen mást tapasztalt. S ne tévedjünk: a magyar választást sem az objektív GDP-adat fogja eldönteni (pláne nem egy negyedéves),

De nem erről szeretnék írni, hanem a magyar külpolitikáról. Mi a percepció? Az, hogy a magyar külpolitika harcias, hovatovább kakaskodó, nemzeti, szuverenista, és konfliktust vállal a szövetségesekkel. Szijjártó Péter megy, repül, odamond, letárgyal, Brüsszelben rendszerint morog, Moszkvában halványan mosolyog.

Ám ha az ember belezoomol – pokolbélaizmussal élve – „a réten, a bogarak között” létező magyar külpolitikába, rájön, mekkora a szakadék a percepció és a valóság között.

Április utolsó hetét Moldovában töltöttem. Szívem csücske ez a kis ország, bora nagyszerű, népe csupaszív, egyébként pedig külpolitikai ínyencfalat. Egy eleve nem túl nagy, negyedrészt külföldön élőkből, másik negyedrészt moldáv–román kettős állampolgárokból álló, egyszerre román és orosz ajkú mezőgazdasági ország pontosan fele szeretne az Európai Unióhoz csatlakozni, mert lehetőséget lát benne, a másik fele nem, mert csak a drága rezsit.

Az országba ékelődik emellett egy, a szovjet idők előtt a mai Moldovához sohasem tartozó, hosszú, keskeny iparvidék, a Dnyeszter-mellék, amely önállóságot követel, de facto önálló is, és Oroszországhoz húz. Élnek még az ország területén egy autonómiában ma már inkább oroszul beszélő keresztény törökök, azaz gagauzok, akiknek vezetői székét egy Oroszországból finanszírozott, készpénzzel szavazatot vásárló, de közben igen látványosan jótékonykodó oligarcha embere kaparintotta meg, vele szemben most hadat visel a központi kormány.

Mit várnánk a magyar külpolitikáról alkotott percepció alapján? Az oroszpártiakkal smúzoló, az Európa-párti kormányra fújtató, az EU-csatlakozást finoman akadályozó, helyben nem túl népszerű Magyarországot. Ezzel szemben a valóság: 

Előbbiek azért, mert teljes gőzzel támogatjuk az EU-csatlakozá­sukat, köztisztviselőiket képezzük, segítünk joganyagot harmonizálni, elnökségünk alatt kibulizzuk nekik a díjmentes pénzforgalmat Moldova és az EU között. Utóbbiak meg azért, mert egy magyar cég segít az ukrán tranzit kiesése óta gázt tranzitálni a Dnyeszter-mellékre, hogy meg ne fagyjanak.

Csak önöknek jó, ha tudják, milyen országban élnek. Olyanban, amely nem sunnyog, kiáll az igazságért, ha kell. De egyébként kenyérre kenhető. Egy konstruktív, a gyengét felkaroló, barátokat szerző, jó országban.

Ilyen a magyar külpolitika, ahogy sohasem látják.

***

(Nyitókép: AFP)