Deutsch Tamás: Waxi gondolkodás nélkül meghalt volna a szabadságért és a barátaiért – Wachsler Tamás halálára

„Szia, Tamás! Írsz Waxi halálára a Mandiner printbe személyes emlékezést, rövidet, kedveset?” – érkezett az üzenet. „Persze” – válaszoltam azonnal. Ez a magától értetődő persze egyszerre jelentette a „persze, de bárcsak inkább a Waxi néhány hónap múlva esedékes 60. születésnapjára szerveződő meglepetésbuli egyik köszöntőjén gondolkodhatnék” fájdalmas keserűségét és a „persze, naná hogy írok, jó, hogy elbúcsúztatjátok, hogy emlékeztek rá” szomorú jó érzését.

Waxi lelkizős volt. Fegyelmezett, alapos, rend­szerető, de lelkizős. Minden értelemben. Mélyen hívő, istenes ember volt. Rágódó, tépelődő, sőt aggályoskodó. Mindent ezerszer végiggondoló. És a dolgokat újra meg újra át- és megbeszélő, amivel aztán az agyadra is tudott menni. Férfias férfi volt, véletlenül sem macsó, érzékeny, aki érzelmességéből fakadóan is törődő volt az emberekkel.

Halálhírét az MTI is közölte. „1988 áprilisában elsők között lépett be a Fiatal Demokraták Szövetségébe, a műegyetemi csoport alapító tagja és vezetője volt” – olvasható a nekrológban.

Waxi diákvezér volt. Igazi ’88-as diákvezér. A nyugati világban, Európában a ’68-as diáklázadások vezetőiről szoktak ilyenformán beszélni. Pedig valójában az ’56-os szegedi és műegyetemi diákvezetők, a ’80–81-es lengyel és a ’88-as magyar egyetemi diákvezérek a szabadságharcos diákvezetők archetípusai. Waxi lázadt, de nem rombolt, nem akarta „a múltat végképp eltörölni”, hanem a nemzet, a haza és a magyarok szabadságát akarta végképp kivívni.

„1989 augusztusában részt vett a prágai Vencel téren tartott antikommunista tüntetésen, majd nyolc napig éhségsztrájkot folytatott Csehszlovákia budapesti nagykövetsége előtt, így tiltakozva a tüntetés szétverése és a részt vevő magyar fiatalok őrizetbe vétele ellen” – írta a hírügynökség.

1989 augusztusában együtt voltunk Prágában. A részt vevő fideszesek közül sokakat letartóztattak, Kerényi György barátunkat és engem bíróság elé is állítottak. Waxiék szerencsésen elkerülték a letartóztatást, és a csehszlovák–magyar határ lezárása előtt még haza tudtak szökni. Waxi útja egyenesen Csehszlovákia budapesti nagykövetségéhez vezetett, ahol éhségsztrájkot hirdetett az azonnali szabadon bocsátásunk érdekében. Igazi hard rock éhségsztrájk volt: egyetlen falatot sem evett, kizárólag vizet ivott, pokrócon és hálózsákban huszonnégy órában ott táborozott – napról napra nagyobb tömeggel közösen – a nagykövetség előtt. Azt mondta, mindaddig ott marad és folytatja az éhségsztrájkot, ameddig szabadon nem bocsátanak, haza nem térhetek, és meg nem ölelhet engem. Waxi nyolc álló napon keresztül éhségsztrájkolt, mi nyolc napig voltunk börtönben Prágában. Aztán bírósági tárgyalás, a kommunisták elítéltek, de börtönbe már nem mertek zárni minket, büntetésként örökre kitiltottak Csehszlovákiából. Irány haza.

Mi semmit nem tudtunk az itthoni dolgokról, az össznépi tiltakozásról, a szabadon bocsátásunkért indított aláírásgyűjtésekről, tüntetésekről, az éhség­sztrájkról. A repülőúton mondták el az utasok, mi történt a bebörtönzésünk kapcsán otthon. A repülő­térről egyenesen a követséghez mentünk, Waxi felállt, én odaszaladtam, és megöleltük egymást. Zavartan, esetlenül, meghatottan megköszöntem, amit értünk tett, mire azt mondta: „Nekem is veletek kellett volna lennem. Nem hagyott nyugodni a dolog, addig maradtam volna, ameddig csak bírok.”

Waxi végig féltett minket, aggódott értünk, magát hibáztatta, hogy nem tudott velünk lenni a bajban. Mondtam, lelkizős típus volt, rágódó, tépelődő, aggályoskodó. Aki csak egy kicsit is ismerte személyesen, elhiszi: nincs abban semmi túlzás és semmi patetikus, hogy Waxi gondolkodás nélkül meghalt volna a szabadságért és a barátaiért. 

Van-e egy ilyen ember barátságánál nagyobb ajándék az életben?

Isten veled, Barátom!

Nyitókép: Mátrai Dávid