Vezényszóra nem megy

Divatos szó lett a kánon az utóbbi évtizedek művészeti közbeszédében. Az egyetemen a nyolcvanas évek elején még sehol nem hangzott el olyasmi, hogy „bekerülni a kánonba”, „kikerülni a kánonból”, „kanonizálni valakit” és hasonlók. Volt a nagy művészettörténet, amit tanultunk, s akiről nem esett benne szó, az nem is tűnt fontosnak. Mindenesetre vizsgázni biztosan nem kellett belőle.

Ma lépten-nyomon azt halljuk és olvassuk, hogy minden művész oda igyekszik, s aki benne van, ott is szeretne maradni. Nagyjából értjük is, hisz aki a kánon része, azt elismerik, olvassák, az előbb kap díjakat, annak magasabb az anyagi és a szimbolikus értéke is. A kánonban benne lenni annyit jelent, hogy művészként odaért valaki a nagyok mellé. Ha festő, ha szobrász, akkor benne lesz majd a nagy művészettörténeti összefoglalókban, esetleg tanítják is középiskolában, egyetemen, a neve pedig akár szigorlati tétel is lehet. M. S. mester, Mányoki Ádám, Szinyei Merse Pál, Munkácsy Mihály, Ferenczy Károly, Aba-Novák Vilmos, Bernáth Aurél, Keserü Ilona, és még sorolhatnánk azokat a művészeket, akik ezt a kánont alkotják.

De bizonyos értelemben a kánon magában foglalja az összes művészt, akiről valamilyen összefüggésben beszélni érdemes: a kismestereket, az „egyképes” festőket, a kvalitásos epigonokat és a korán eltávozott nagy ígéreteket is. A művészeti kánon tehát nem más, mint az egész művészettörténetünk nevekkel, alkotásokkal, a rejtőzködő, felfedezésre váró életművekkel. A különbség csak annyi, hogy ki hol helyezkedik el ebben a rendszerben: fölül vagy lejjebb, akár egészen az alján, ahol az alig ismert alkotók tömege foglal helyet. Az igazi kérdés azonban mégiscsak az, hogy miként kerül be valaki vagy valami a kánonba, ott is egy magasabb helyre. Mert hogy nem magától, az biztos.

Mindazt ugyanis, amit ma a művészeti kánon fontos részének tartunk, nem mi tettük azzá. A nagy nemzeti kulturális intézmények (akadémia, múzeumok, egyetemek stb.) létrejötte, s különösen a 19. század első évtizedei óta él az az igény, hogy a közös emlékezetünk tapasztalatait, élményeit, tanulságait, az ezekhez tapadó helyeket, tárgyakat, épületeket s azok képeit megőrizzük, vagy ha kell, megteremtsük. A kánont az egységes – sokoldalúságában és sokszínűségében is egységesnek tartott – nemzeti kultúra megteremtésének és megmutatásának az igénye hozta létre. Sok jó művész sok jó művet alkotott régen is és ma is. Önmagában azonban ez kevés. Írók, kritikusok, tudósok, műgyűjtők, mecénások, kiállításokat rendező és műveket elemző, értelmező művészettörténészek munkája nyomán formálódott és formálódik ma is, amit a magyar művészetben jelentősnek és fontosnak tartunk.

Lehet-e új kánont alkotni? Kimondani, hogy mostantól nem az a fontos, amit addig annak hittünk, s lecserélni a névsort irodalomban, képzőművészetben? Természetesen meg lehet próbálni, de nem fog sikerülni. A kánon ugyanis soha nem önkényes. Csak akkor marad érvényes, ha a közönség, a szakma részéről is egyetértéssel találkozik, és az idő próbáját is kiállja. A kétezres évek elején az egyik rangos aukciósházban fölbukkant egy fontos festmény. „Újra kell írni a magyar művészettörténetet” – hangzott az aukciósház nagy tűzerejű kommunikációja, ám azóta sem változott semmi. A magyar művészettörténetet természetesen folyamatosan újra kell írni, de vezényszóra – akárki mondja is azt – nem megy.