Vezényszóra nem megy

Divatos szó lett a kánon az utóbbi évtizedek művészeti közbeszédében. Az egyetemen a nyolcvanas évek elején még sehol nem hangzott el olyasmi, hogy „bekerülni a kánonba”, „kikerülni a kánonból”, „kanonizálni valakit” és hasonlók. Volt a nagy művészettörténet, amit tanultunk, s akiről nem esett benne szó, az nem is tűnt fontosnak. Mindenesetre vizsgázni biztosan nem kellett belőle.

Ma lépten-nyomon azt halljuk és olvassuk, hogy minden művész oda igyekszik, s aki benne van, ott is szeretne maradni. Nagyjából értjük is, hisz aki a kánon része, azt elismerik, olvassák, az előbb kap díjakat, annak magasabb az anyagi és a szimbolikus értéke is. A kánonban benne lenni annyit jelent, hogy művészként odaért valaki a nagyok mellé. Ha festő, ha szobrász, akkor benne lesz majd a nagy művészettörténeti összefoglalókban, esetleg tanítják is középiskolában, egyetemen, a neve pedig akár szigorlati tétel is lehet. M. S. mester, Mányoki Ádám, Szinyei Merse Pál, Munkácsy Mihály, Ferenczy Károly, Aba-Novák Vilmos, Bernáth Aurél, Keserü Ilona, és még sorolhatnánk azokat a művészeket, akik ezt a kánont alkotják.