Helikopter, lőpor, manikűr

Vannak történetek harcos nőkről, akik páncélt viselve védték meg otthonukat, közösségüket, hitüket. Ők az emberi emlékezet mélyén élnek tovább amazonként, vezetőként, védelmezőként – önazonos bátor nőként. A történelem és a mítoszok is ezt az ősképet őrzik: Durga, Jeanne d’Arc, Zrínyi Ilona más korokban, de ugyanazzal a belső erővel védték közösségüket.

A mai női katonák ezen örökség hordozói. Ők választották ezt az utat, mélyen átélt elköteleződés és sokszor belső vívódás, nehéz döntések eredményeként. Az általuk viselt egyenruha nem elfedi, hanem kiemeli őket. Megmutatja a hitet, az elhivatottságot, a szolgálat méltóságát.

Repülnek, amikor mások alszanak

Első sorompó: forgalmi engedély, második sorompó: egy tiszt beül mellém az autóba. Hivatalosan is a Magyar Honvédség Kiss József 86. Helikopterdandár területére érkeztünk. A katonazöld mobil hangárok szabályosan sorakoznak. Egy a repterek kifutópályájára hasonlító, sárga jelzővonalakkal ellátott óriási betonplacc mutatja a honvédség területét. Két helikopter néhány méter távolságra tőlünk a felszállást várja. A gépek körül rikító sárga kabátos emberek figyelik az indulás pillanatait. A vadonatúj Airbus H225M motorja felpörög, tizenöt percig tart a felszállás. Óriási szél keletkezik körülötte, nem bírok megállni a lábamon, hátralök az erő.

„Tulajdonképpen a reptéren születtem. Sosem fordult meg a fejemben, hogy ne pilóta legyek” – mondja Király Emese. A fiatal hadnagy vonásai smink nélkül is magabiztos nőiességről árulkodnak. Fehér bőre, sötét haja jellegzetes karaktert ad arcának, az elegánsan visszafogott manikűr tökéletesen illik az egyenruhájához. Olyan nő benyomását kelti, aki mosolyogva, de rendíthetetlenül kezeli a mindennapok kihívásait.

Emese hangsúlyozza, hogy katonai pilótának lenni több puszta hivatásnál – felelősség, éjjel-nappali készenlét. „Nem csak hétfőtől péntekig vagyunk katonák, hanem az év 365 napján, 24 órában” – érzékelteti az elhivatottságot. A hadnagy huszonnégy évesen már repült éjjellátóval, viharos időben, békemisszióban is. Pápán kutató-mentő szolgálatot lát el heti váltásban, állandó készenlétben. „Sokszor akkor repülünk, amikor mások már alszanak” – jegyzi meg. A repülési napokon minden részletet ellenőrizni kell, a felkészülés a rutin része.

A honvédtisztjelöltek négyéves képzésben részesülnek. „Volt benne vegyivédelem, harcászat, térképészet, és minden fegyvernemre kaptunk felkészítést. Nem úgy van, hogy ha pilóta vagy, akkor csak a légierőről kapsz kiképzést.” Emese arról is beszél, hogy egy helikoptert sokkal nehezebb vezetni, mint egy repülőgépet. Alaptehetség, koordináció, szorgalom és rengeteg gyakorlás kell hozzá. Gyerekkora óta versenyszerűen úszik, a fizikai kihívások természetesek számára. Elmondása szerint a katonai követelmények fizikailag teljesíthetők, de egyes feladatoknál – például a 15 kilós hátizsákkal megtett menetgyakorlat során – nem tesznek különbséget a nemek között: 

„A szolgálat sokat követel a hétköznapi életünkben is” – mondja higgadtan, hozzátéve, hogy a folyamatos készültség és a szenvedély az, amely ezt a hivatást áthatja. „Az embernek van egy értékrendje, amit képvisel. Bennünk ez az, hogy 

„Nőként is képes vagyok rá”

A katonai hivatás nem csupán tisztelet vagy életforma: lehet otthonillatú érzés, gyerekkori emlék és belső elhivatottság. Emellett biztos családi alap – véli Hetei Tünde főhadnagy. A katonaorvos Székesfehérváron született, szülei szintén katonaorvosként szolgáltak. Máig emlékszik, milyen érzés volt, amikor édesapja hazaért a külszolgálatból. „A kiságyból is megvannak az emlékképek, hogy hazajön, és az első dolga, hogy megölel.”

A főhadnagy előbb katona szeretett volna lenni, utána orvos. „A szüleimen láttam, hogy milyen őszinte szeretettel végzik a hivatásukat. Ez motivált engem is.” Amikor felvette az első egyenruháját, világossá vált: jó helyen van. Bár az alapkiképzés élménye merőben új volt neki, hamar rátalált a ritmusra és önmagára. „Ha az első lövésre gondolok, most is kiráz a hideg. Az alapkiképzés olyan élményt adott, hogy éreztem: én ezt meg tudom csinálni. Képes vagyok rá nőként is. Aztán az eskünél ott volt a felemelő érzés: én is a honvédség tagja vagyok” – idézi fel.

Mint mondja, a hivatása mögött mindig ott van az emberi oldal is: a lágyság, az empátia, az a fajta gondoskodás, ami nem tananyag, hanem belülről fakad. „Az egészségügyi központ a béke szigete a laktanyában. Amikor bejönnek a katonák, akkor van lehetőség, hogy megálljunk pár percre, le lehet ülni, van, aki figyel rájuk. Ott elő lehet venni azt a lágyságot, ami a nőkből árad. Egy kis anyaságot” – fogalmaz.

Az évek alatt az elengedés képességét is elsajátította. A sürgősségin töltött két év, valamint a missziós felkészítések és a külszolgálatok alatt megélt szituációk megtanították arra, hogy nem lehet mindig mindent irányítani. „Jókedv, humor és alkalmazkodás: ezek segítenek át a legnehezebb pillanatokon is.”

Hetei Tünde egyszerre éli meg katonai és orvosi minőségében a hivatását. „Felemelő érzés katonának lenni amellett, hogy egy másik szép hivatást, a gyógyítást is űzhetem. Mindkettőben ott a szolgálat, az emberért való felelősség. Nemcsak a katonák számítanak ránk, hanem a civilek is – háborús helyzetben akár az életünk árán is.”

A hivatás pedig, ez tény, áldozatokkal jár. „A barátoknak és a családnak is el kell fogadni, hogy néha mindent hátrahagyva mennünk kell. Meg kell érteniük, hogy ez nemcsak munka, hanem hivatás. Én jól tudom, milyen a másik oldal, gyerekként én is vártam haza az apukámat” – idézi fel. Hozzáteszi, a haza szeretete vezérli ebben a sokszor kemény, mégis gyönyörű hivatásban. „Szeretem a hazámat, ezért vállaltam, hogy szolgálom és védem. 

És bárki bárhol van a világban, haza fog jönni. Nekem ez az otthon.”

A test és a lélek fegyelmezése

A Magyar Honvédségben szolgáló nők jellem­zően egészségügyi, logisztikai és adminisztratív területen teljesítenek szolgálatot, de nemritkán megjelennek harci beosztásokban is. Vannak köztük lövészek, harckocsizók, híradósok és műszaki katonák, nemzetközi missziókban is részt vesznek, ahol sokszor kiképzői vagy támogató szerepkörben működnek közre.

Van, aki kerüli a veszélyt, és van, aki tudatosan lép bele – felkészülten, felelősséggel. Krassóvári Kitty főhadnagy, az MH 1. Tűzszerész és Folyamőr Ezred robbanóanyag-kereső kutyás szakaszparancsnoka az utóbbiak közé tartozik. A civil életből érkezett, sportolóból lett katona. „Egy igazán különleges feladatot szerettem volna vállalni a seregen belül – olyat, ami kihívást jelent. A döntés mögött húsz év versenysport is állt. Elszántság, koncentráció, monotonitás­tűrés – sportolóként is hasonló tulajdonságokat tartottam szem előtt, mint a katonaságban” – fogalmaz Kitty. Hozzáteszi: ez és a versenysport is a test és a lélek fegyelmezéséről, az erő és az érzékenység egyensúlyáról szól.

A honvédséghez tartalékos katonaként csatlakozott, 2020-ban lépett a hivatásos pályára. Kezdetben a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum állományában dolgozott, később egy kiállítás terelte a figyelmét a robbanóanyag-kereső kutyás szolgálat felé. „Az egyik kolléga rendezett egy kiállítást Négylábú bajtársak címmel, amelyen megjelentek a honvédségnél szolgáló kutyás alakulatok képviselői. Akkor fogott meg igazán a hivatás” – meséli. 

A kiképzés alatt magas szintű elvárásoknak kell megfelelni, a folyamat szigorú és kíméletlen. A képzés a harmadosztályú tűzszerész-alap­tanfolyammal indul, és több hónapon át tart, többek között robbanóeszköz-alapismereti és speciális technikai előadásokkal, rendszeres vizsgákkal, számonkérésekkel. „A tűzszerész-alaptanfolyam sikeres teljesítése a beugró ahhoz, hogy később robbanóanyag-kereső kutyás feladatokkal foglalkozhassunk” – magyarázza. Ezután következik a kutyagondozói képzés, majd a tűzszerész kutyavezetői tanfolyam. Ekkor már saját kutyával dolgoznak, megtanulva a keresőmunkát, az engedelmességet, a viselkedésváltozás felismerését.

„Egy úgynevezett passzív módszeren alapuló kiképzést folytatunk, ami azt jelenti, hogy a kutya nem kerülhet fizikai kontaktusba a robbanó­anyaggal. Egyértelmű viselkedésváltozással, de passzívan, azaz ugatás, kaparás és harapás nélkül kell jeleznie a kutyavezetőnek, hogy robbanóanyagot talált” – avat be. Ehhez 

tehát fontosak az együtt töltött évek, a bizalom, a kölcsönös figyelem.

Utóbbi Kitty és kutyája között is megvan, Loky a magánéletében is társként szolgál. „Négy hónapos korában hoztam el az alomból. Egyévesen, miután átesett az orvosi és mentális szűréseken, bevontuk a szolgálatba. Ez óriási öröm volt neki is, nekem is.” Együtt élnek, együtt dolgoznak, együtt pihennek – és együtt oldanak meg életveszélyes feladatokat.

Hazai feladatkörük sokrétű: katonai objektumok, járművek és útvonalak átvizsgálása, VIP-­biztosítás, illetve szagmintarejtések felderítése különböző környezetekben. „A kutyákat változatos helyzetekben helyezzük zavaró tényezők közé, miközben keresnek. A kiképzés során sokszor valós helyzeteket szimulálunk, a szagmintát bárhová el lehet rejteni, ez kreativitás kérdése.” A kutya motivációját a keresésre legtöbbször a kedvenc labda vagy jutalomfalat adja. „Érzik, hogy büszkék vagyunk rájuk, a siker pedig közös élmény.”

Krassóvári Kitty vezetőként gyakran koordinálja a feladatokat, irányít, dönt, felelősséget vállal. A legnagyobb kihívása egy nemzetközi misszióhoz kapcsolódott. „Először tűzszerész csoportparancsnokként kerültem ki külszolgá­latra. Kicsit izgultam, főleg a nyelv miatt, de néhány hét alatt beilleszkedtem. Sok barátra tettem szert, emberileg és szakmailag is épültem” – idézi fel, s ez a hat hónap megerősítette abban, hogy jó úton jár.

Mindezt nőként, egy olyan szakmában, ahol kiemelkedő a fizikai és mentális teher. „Motiváció volt ezt megmutatni és bebizonyítani, hogy az elhivatottság, a kitartás és a szakmai tudás mindenkinél értéket képvisel. 

továbbá hogy ott vagy-e a bajtársaid mellett, amikor kell” – hangsúlyozza.

Szerinte a csapatszellem mindennél fontosabb. „Itt nincs helye versengésnek. A mindennapokban támogatjuk egymást, segítünk, figyelünk a másikra – és persze ott vannak a kutyák, amelyek bár fegyelmezettek, mindig feldobják a napot. Egy-egy nehezebb helyzet után mindenkinek jó látni, hogy a kutyák is ugyanúgy büszkék ránk, mint mi rájuk” – meséli mosolyogva.

Nyitókép: Bence Bianka/Honvédelmi Minisztérium