Selmecbányán is alig harminc-negyven ember vallotta magát magyarnak a legutóbbi, 2021-es cenzus során.
„Mint észlelhették már a Látkép sorozatban megjelent tanulmányaimban, a régi magyar képeslapok bemutatása és vizsgálata sem engedi meg azt a »luxust«, hogy lemondjak bármelyik távoli, magyarok által már nem lakott településről, vagy hogy csak azért ne számoljak egy magyar királyságbeli félreeső faluval, mert ott korábban sem lakott magyar. Ezek a helységek is a magyar Szent Koronához tartoztak.
Selmecbányán is alig harminc-negyven ember vallotta magát magyarnak a legutóbbi, 2021-es cenzus során. Ez mindössze annyi, amennyivel egy kisebb templomot vasárnaponként meg lehet tölteni. De ha már nem laknának is e városban magyarok, talán el kellene felednünk azt, miközben világörökséggé nyilvánított műemléki városközpontja és ipartörténeti értékei minden méteren a magyar korokat idézik? Ez elképzelhetetlen, már csak azért is, mert a lemondással egyszerűen történelemhamisítást követnénk el – mi is.
Ezt is ajánljuk a témában
A szakralitásban hiszek – vallja Száraz Miklós György. Az íróval kalandos életútjáról, világ körüli és lelki utazásairól, történelemről és jelenkorról, indíttatásairól és mai tűnődéseiről beszélgettünk.
Persze ez a vétek nem olyanforma lenne, mint amilyet a környező országok reflexei diktálnak, ám nagyon is hasonló. Elég csak megtekinteni az UNESCO Selmecbányára vonatkozó világörökségi honlapját, ahol a magyar múlt el van kendőzve, ám azt az olvasó hamar megtudja az idegen nyelvű szövegekből, hogy a város Szlovákia (!) legrégebbi bányavárosának számít. Szó sem esik Szent Istvánról, első magyar királyunkról, aki már ezer éve is selmeci ezüstből verette dénárjait, de IV. Béláról sem, aki szabad királyi városi rangra emelte a magyar alapítású felföldi települést.
A 2016-os Nagy Magyarország anno című kétnyelvű, ismeretterjesztő falinaptáram szerkesztésekor bukkantam először erre az UNESCO-s anomáliára, és sajnálattal látom: a világörökségi honlap információi azóta sem változtak Selmecbányáról. Ugyanúgy elhallgatják a magyar múltat és a német telepesi vonatkozásokat, mint tíz évvel ezelőtt. Nagyváradi születésű magyarként pedig azonnal szembetűnik számomra az a korlátolt fogalmazási mód a szövegben, a tények elferdítése és a magyar gyökerek elkenése, amely az Erdélyt érintő romániai »szakszövegek« jellegzetességére hajaz.”
Nyitókép forrása: MTI/Farkas Tamás
Nem érzi úgy, mintha külföldön játszana.
„Kolozsváron ne beszélj magyarul!” – ordította egy román nő a vasúti pályaudvar környékén.
Az anyanyelv nem magától értetődő – hanem kiharcolt érték és jog.
Nem foglalkoznak Brüsszelben a magyar kisebbséggel.
Az áldozat szerint támadója „bozgornak”, azaz hazátlannak nevezte.
A román sajtóban Magyarország a kulturális önazonosság példájaként jelenik meg.
Elismert polonistaként Kovács István cáfolta meg a lengyel-magyar kapcsolatok totális leromlását (is) a lap jelenlegi kormány nyakába varró toposzait, de hiába küldte el az ellenzéki lapnak. Íme az írás!
Szijjártó Péter lerántotta a leplet.
