Vegyük tudomásul: nem az az emberség, ha átengedjük a hajléktalanoknak az utcát – hanem az, ha nem engedjük

Kamaszként, a nyolcvanas években lettem József Attila-rajongó. Nem is tudom, mi fogott meg benne annyira, de az biztos, hogy számtalan sorát nem értettem. Köztük volt az is, a Hazámból: „…s háltak az uccán”.

Aztán a rendszerváltás környékén megértettem. Hirtelen elárasztották a közterületeket a hajléktalanok (a kifejezés is akkor vált az aktív szókincsünk részévé), ami egyszerre volt furcsa, érdekes és ijesztő. Ha hosszabb várakozás után végre a hidegből felszálltam a fűtött éjszakai buszra, és elindultam hazafelé, elképzelni sem tudtam, miként tud valaki ott maradni reggelig az aszfalton, a betonon fekve. Még József Attilának – aki kicsit sportot is csinált saját szegénységéből – is volt hová hazatérnie, amint ez a vers első sorából kiderül…

Mi, a társadalomnak az a jelentős többsége, akiknek van hol lehajtanunk a fejünket, szánakozva vagy segítőkészen, de legalább ennyire bosszúsan és méltatlankodva fordulunk hozzájuk.

A budapesti aluljárók elképesztő állapotáról – elviselhetetlenül mocskosak, veszélyesek – szólva Szentkirályi Alexandra azt javasolta: ahol megoldható, ott zárják le az aluljárókat éjszakára.

Hidak, kapualjak, utcasarkok megannyi rongyokkal, paplanokkal, pokrócokkal bélelt átmeneti szálláshelyébe botlik a járókelő a fővárosban. Hogy negyven év után elköltöztem szülővárosomból, abba ez is belejátszott; a házunkkal szembeni CBA tövében például életvitelszerűen lakott valaki, vásárláskor diszkréten át kellett lépni rajta, sőt átemelni babakocsit, kisgyereket…

Nem mellesleg a hajléktalanság összekapcsolódik a koldulással, lejmolással, s mivel ezekre a forgalmas helyeken nagyobb az esély, nyilván inkább települnek egy bolt elé, mint az erdőszélre. 

válás, munkahely elvesztése, jogi problémák adódhatnak. A fedél nélküliek korábbi kapcsolataikat is elveszíthetik, ami megnehezíti a visszatérést a normális léthelyzetbe. Mert ez egy abnormális, szörnyű, embertelen közeg, amibe nyilvánvalóan nem lehet beletörődni. Amiként nem lenne szabad hogy egy halálos betegségre esetlegesen létező gyógymód alkalmazásának anyagi akadályai legyenek, úgy

És nem is hagyja. Népkonyhák, egyházi ellátó szolgálatok, hajléktalanszállók próbálnak segíteni. Más kérdés, hogy – mint a Mandiner cikke írja – „a fővárosi tulajdonú hajléktalan-ellátó intézmények állapota szégyenletesen rossz. Eközben a közterületeket és a tömegközlekedési eszközöket szépen lassan ellepték a hajléktalanok, a szemét és az orrfacsaró bűz.”

Mint az utóbbi harmincöt évben minden problémánál,

a minden deviancia mellett azonnal felbukkanó úgynevezett liberálisok. Ők azok, akik bármilyen határozott rendezési ötletre vagy beavatkozásra hisztérikusan reagálnak, és közlik: az illetőknek joguk van az utcán élni, ez is része a szabadságnak. Ilyenkor aztán a többség megpróbálja artikulálni a saját szempontjait, mondván, nekik pedig joguk van a tiszta környezethez, élhető városhoz, biztonságos hazatéréshez, funkcionáló aluljárókhoz, használható közszolgáltatásokhoz, kulturált tömegközlekedéshez és higiénikus nyilvános vécékhez.

bármennyire is akarják ezt, lelkiismeretünkre apellálva, belénk verni.

Nem az utcán hálás jogáról, hanem a lakhatás és az emberi méltóság megőrzésének jogáról kellene beszélnünk. Ugyanis

Természeti katasztrófák alkalmával megnyitnak elhagyott épületeket a bajba jutottak előtt; a Covid idején pillanatok alatt felhúztak átmeneti kórházat, de telepíthetők konténerházak. Rákosrendező árának töredékéből a főváros megoldhatná a problémát, csak akarat kérdése. Sajnos, a baloldali pártokhoz közel álló jogvédők a helyzet konzerválásában érdekeltek; egyfelől fel lehet mutatni a szörnyű magyar viszonyokat, másrészt hivatkozási alap a saját létezésükre, költségelszámolásaikra;

Aki pedig semmiképpen sem bírja ki a négy fal között, és feltétlenül Isten szabad ege alá vágyik, az távol a városoktól most is meghúzhatja magát.

***

(Nyitókép: Mandiner-archív)