Ilyen volumenű professzionális állami stúdiófejlesztésre még nem volt példa itthon! – Káel Csaba a Mandinernek

Magyar mozgókép fesztiválra válaszul Magyar filmszemle, a „rendszeren” belül és kívül készült filmek darab- és nézőszámainak méricskélése – jót tesz mindez a magyar filmnek?
A magyar filmnek az teszi a legjobbat, ha minél több és jobb mozgókép készül, beleértve az összes műfajt, természetesen a televíziós sorozatokat is. Az talán kevésbé pozitív dolog, hogy a sajtó felkapott félrevezető következtetéseket szubjektív számítások alapján, jelentős dolgokat kihagyva például a nézettségi adatokra vonatkozó összesítésekből. De lelkük rajta, én nem szeretnék beszállni a számháborúba.

Vagyis nem igaz az az állítás, hogy 2024-ben több független játékfilm készült Magyarországon, mint állami támogatású, és néhány tízezer fővel többen is voltak rájuk kíváncsiak?
A hergelésre kétségtelenül alkalmasak az ilyen megállapítások, kár, hogy általában tele vannak részigazságokkal és csúsztatásokkal. Először is: mit jelent az, hogy független film? Magyarországon régóta úgy működik a támogatási rendszer, hogy a nálunk forgó produkciók, a hazaiak és a külföldiek egyaránt, közvetett állami támogatásként, adó-visszatérítés formájában visszaigényelhetik a gyártási költségeik harminc százalékát. A többség él is ezzel a lehetőséggel, az elenyésző kisebbség nem; ha szigorúan vesszük, csak utóbbiak tartoznak a független kategóriába. Az szintén kérdés, mit tekintünk játékfilmnek. A nem mozis forgalmazásra, hanem eleve televízióra szánt dramatikus alkotások, amelyekből ugyancsak készül évente jó néhány a Nemzeti Filmintézet támogatásával, nem azok? Hogy azokat hányan látták, nem számít? Az is elég érdekes, hogy a Semmelweis valahogy kimaradt a nagy számolásokból. Igaz, hogy 2023 legvégén volt a premierje, de a háromszázötvenezer nézőjéből kétszázezret tavaly szerzett. Mindehhez még hozzáteszem, hogy akármilyen furán hangzik is a 21. században, a mozis nézőszámokat nem lehet pontosan tudni. A mozik egy része nem vezet naprakész kimutatást, már régóta próbálunk tárgyalni velük a rendszer finomításáról. Ezek talán rávilágítanak arra, mire gondoltam a csúsztatásokkal és részigazságokkal.

Kétségtelenül. Az viszont tény, hogy Herendi Gábor Futni mentem című alkotására november óta több mint félmillióan váltottak jegyet. A forgatókönyvet a filmintézet annak idején nem tartotta alkalmasnak a fejlesztésre; ilyenkor nem fogják kicsit a fejüket? 
Nem, mert az akkori ismereteink birtokában helyesen döntöttünk. A filmintézet több körben is támogatta a forgatókönyv fejlesztését, de az a forgatókönyv-verzió, amelyből végül elkészült a Futni mentem, nem járt nála. Vagyis az alkotók maguk sem tartották eléggé jónak a korábbi verziókat, és alaposan átírták. De nem csak ez volt az elutasítás oka.

Mi még?
Ha megengedi, kicsit messzebbről indítanám a választ. Ideje volna tudomásul venni, hogy az ágazatra szánt állami támogatás, bármennyire növekedett is az összege az előző évtizedben, nem elég. Soha nem is volt elég, és soha nem is lesz. Akinek a pályázatát a filmintézet döntőbizottsága a többfordulós kiválasztási folyamat során elutasítja, nyilván keresi az okokat, és a legkönnyebb a politikában megtalálni. Azt is be kellene látni most már, hogy véget ért a szocializmus időszaka, amikor a magyar filmesek hozzá voltak szokva ahhoz, hogy az állam nagyjából mindenkit eltart. A rendszerváltozást követően lassan elindult a magánfilmes támogatási irány, illetve megalakultak az új állami filmtámogatási szervezetek a Magyar Mozgókép Közalapítványtól a Magyar Nemzeti Filmalapon át a 2019-ben felálló Nemzeti Filmintézetig. Amikor Andy Vajna 2010-ben átvette az ágazat irányítását a filmalap élén, ő is a finanszírozást emelte ki fő célként, emellett belekezdett jó néhány olyan dologba, amelynek a fejlesztése régóta váratott magára. Többek között rájött arra, hogy a magyar filmek legnagyobb problémája a forgatókönyvek minősége; ezzel a mai napig van még teendőnk. A hangsúlyt ezért a minőség feljavítására helyezte, ebben aktív örökösei vagyunk. A különbség annyi, hogy Andy Vajna erősen a mozifilmekre koncentrált, nekünk viszont tudomásul kellett vennünk, hogy a kor túllépett ennek a formátumnak a kiváltságán.

Milyen értelemben?
A mozgóképiparban világszerte a streamingcsatornák vették át az uralmat, rendkívül széles műfaji kínálattal. Ehhez a változáshoz nekünk is alkalmazkodnunk kell úgy, hogy a mozifilmes fókusz helyett a teljes spektrumra ugyanolyan gondossággal figyelünk. Simán van rá esély, megtörtént nem is egyszer, hogy egy nagyvászonra szánt produkcióról a szakembereink úgy döntöttek, sokkal jobban működhet és kiválóan leforgatható egyórás tévéfilmként. Ugyanígy körülbelül hatvan film gyártását támogatja a filmintézet. Ennek maximum az egyharmada a mozis, a többi televízióra és streamingforgalmazásra szánt alkotás.

A mozinak ezek szerint lassan annyi?
Semmiképpen. A koronavírus-járvány után mostanában szivárognak vissza a nézők, de az biztos, hogy újra kell definiálnia magát a hosszú távú túléléshez. Olyan filmeket kell kínálnia, amelyek elég csábítók ahhoz, hogy az emberek felálljanak a kényelmes otthoni foteljükből, a tévé vagy a laptop elől. Erre két irány van. Az egyik a koncentráltan kereskedelmi típusú produkciók készítése a magántőke minél nagyobb mértékű bevonásával. Idetartoznak jellemzően a remake-ek is. És itt térnék vissza a Futni mentem elutasításának a másik okára. Mivel ez egy cseh film újragondolása, úgy véltük, inkább a piacra bíznánk a támogatását. Egy állami fenntartású szervezetnek ugyanis nem az ilyen típusú alkotások létrejöttének segítése 
az elsődleges feladata.

Hanem milyeneké?
Nekünk minden esetben az eredetiséget kell szem előtt tartanunk. Ezt tettük sok más mellett

A másik fontos feladatunk, ha úgy tetszik, kulturális missziónk, hogy a saját életünkre, hőseinkre, történelmünkre épülő történetek elmesélését segítsük; ha mi nem tesszük, ki tenné meg helyettünk? Van egy mondás, miszerint Amerikának van egy hőse, és csinálnak belőle száz filmet, nekünk meg, teszem hozzá, van száz, és nem csinálunk belőle egyet sem. Hős pedig nemcsak egy nagy formátumú történelmi személyiség lehet, de egy sportoló, egy kutató vagy egy hétköznapi ember, sőt akár egy irodalmi mű szereplője is. Például a két halhatatlan szerelmes, Csongor és Tünde; a Vörösmarty-műből Dargay Attila karakterei nyomán készült egész estés animációs film bemutatója áprilisban lesz. És miközben ezt a vonalat erősítjük, nem feledkezhetünk el a pályakezdő első- és a szerzői filmeseinkről sem. Arról úgyszintén alig esik szó, hogy az előző években harminchárom elsőfilmes jutott bemutatkozási lehetőséghez a Nemzeti Filmintézet által, vagy hogy még idén a közönség elé kerül Enyedi Ildikó és Nemes Jeles László filmintézeti támogatással, nemzetközi koprodukcióban megvalósuló új mozija.

A történelmi filmekről viszont sok szó esett tavaly, különösen a Most vagy soha! bemutatója kapcsán. Annak a számaival elégedettek?
Március 15. az egyik legfontosabb történetünk. 

finoman szólva is hátrányból indult. A mozi költségvetése tetemes részéből felépült egy maradandó díszletkomplexum Fóton, amiből az egész magyar filmipar profitál, hiszen azóta több nemzetközi és hazai produkció is hasznát vette – korábban nem volt 19. századi nagyváros díszletünk. A meglévő technikai és szakmai hátteret figyelembe véve ez igenis kiemelkedő mozi. Érdekes, Erdélyben rövid idő alatt negyvenezren voltak kíváncsiak rá, jelzem, azt a nézőszámot nem számolta senki sehova. És komoly érdeklődés van iránta Kínából is, ahol mindenki ismeri Petőfi Sándor nevét. Azt talán felesleges is mondanom, Kína milyen hatalmas piac.

Óriási piacok megnyílását remélik a koprodukcióktól is, mint amilyen formában a tavasszal a televízióba érkező, nagyszabású Hunyadi sorozat is készült, hogy maradjunk a történelemnél.
A koronavírus-járvány kevés pozitív hozadékának egyike, hogy bár a forgatások leálltak, a kényszerszünetben a producereinknek sikerült néhány nagykoprodukciós egyezséget tető alá hozniuk, így végre elindultunk ebbe az irányba is. Igazán fontosnak tartom, szerintem ez a jövő egyik záloga. Nemcsak azért, mert így könnyebben lehet találni olyan témákat, sztorikat, hősöket, amelyek összekötnek országokat vagy akár egy egész térséget, hanem mert a büdzsé ilyen formában való növelésével a gyártás minősége is más lesz, és értelemszerűen sokkal nagyobb közönséget meg tudunk szólítani. Itt van most ez a fantasztikus, négy rendezőt és száznegyven beszélő színészt felvonultató, 

Magyar–kanadai–német–osztrák koprodukció olasz, török és szerb közreműködőkkel és alapos disztribúciós tervvel arról, hogy milyen sorrendben és hova adjuk majd el. Ez egyébként a másik vesszőparipám: a disztribúció.

Ami mit is jelent?
Tudom, hogy homályos dolognak hangzik, pedig egyszerűen leírtuk a filmintézet stratégiájában: szeretnénk a minél jobb minőségű magyar mozgó­képes produkciókat támogatni, és azt is, hogy világszerte a lehető legtöbb emberhez jussanak el. A nemzetközi terjesztésre viszonylag kevés pénz jut az állami keretből. Viszont ha tudunk mellé szerezni pluszforrást magánbefektetők vagy nagyobb disztribúciós partnerek által, azaz el tudjuk adni a mozgóképeinket, az így nyert bevételt visszaforgathatjuk újabb produkciók támogatásába. Itt azért meg kell említeni, hogy ez a kihívás nem magyarországi, hanem összeurópai szintű. Az unió 450 milliós piaca hatalmas lehetőség lenne, amit egyáltalán nem használ ki az európai mozgóképgyártás. Igaz, az infrastruktúra sincs igazán kiépítve, hiszen az európai mozihálózatok haldokolnak az amerikai hátterű plázamozik árnyékában, amelyek értelemszerűen a saját blockbustereik terjesztésében érdekeltek. Ezért van, hogy itt élünk, együtt, az Európai Unióban, és mégis alig tudunk valamit egymás mozgóképes kultúrájáról, mert a kisebb artmozikat leszámítva sehol nincsenek a kínálatban mondjuk francia, lengyel, német vagy olasz filmek. Minden fesztiválon és szakmai rendezvényen mániákusan szajkózom a külföldi kollégáknak, hogy lépnünk kell, méghozzá közösen, különben a nálunk sokkal gazdagabb országok sem fogják győzni a filmgyártásuk finanszírozását. Nem kell feltalálni a spanyolviaszt, elég lenne átvenni a remekül működő tengerentúli mintát.

Vagyis?
Például sürgősen meg kellene szervezni egy közös európai mozihálózatot, a középpontban természetesen az európai alkotásokkal. Hasonlóan létre kellene hozni egy vagy több nagy közös streamingplatformot. Az ehhez vezető út első lépéseként, amolyan mintaadó jelleggel jöttünk ki négy éve a Filmióval, ahol először a felújított magyar klasszikusokat tettük elérhetővé, majd fokozatosan az újabb műveket is. Egy ideje pedig tárgyalunk a lengyelekkel és a csehekkel, hogy legalább a régiószintű együttműködésben előre tudjunk lépni. Mindez, ahogy említettem, gazdasági érdekünk is; az így nyert pluszbevételeket nem csupán új produkciókra költhetjük, de beforgathatjuk akár a filmes képzéseinkbe is.

Ezen a téren hogyan állunk?
Haladunk. Az a szintű tartaloméhség, ami a világban van a mozgókép kapcsán, rég nem koncentrálódik csupán a szerzői filmekre, ott van a rengeteg ipari alkalmazás is a reklámfilmektől a virtuális világban futó tartalmakig; ezek előállításában sok-sok szakember vesz részt. De ha csak a klasszikus játékfilmeket tekintjük, ott is jóval szigorúbbak a műfaji kritériumok. Egy mai forgatókönyvírónak, operatőrnek vagy rendezőnek univerzálisnak kell lennie, aki képes elkészíteni egy vígjátékot, egy krimit vagy egy sorozatepizódot a megfelelő stílusban és minőségben, mikor mire van éppen igény. Ezért például az egyetemizői filmekre, ott van a rengeteg ipari alkalmazás is a reklámfilmektől a virtuális világban futó tartalmakig; ezek előállításában sok-sok szakember vesz részt. De ha csak a klasszikus játékfilmeket tekintjük, ott is jóval szigorúbbak a műfaji kritériumok. Egy mai forgatókönyvírónak, operatőrnek vagy rendezőnek univerzálisnak kell lennie, aki képes elkészíteni egy vígjátékot, egy krimit vagy egy sorozatepizódot a megfelelő stílusban és minőségben, mikor mire van éppen igény. Ezért például az egyetemi filmes képzésben azt szorgalmazzuk, hogy a hallgatók minél jobban mélyedjenek el a szakmai alapokban, hogy később a lehető legtöbb területen bevethetők legyenek – a zsenik úgyis kijárják aztán a maguk szerzői filmes útját.

És a háttéripar?
Már most ott vagyunk a világelitben, amit jól szimbolizál sok más mellett a két berendezőnk, a Dűnében is dolgozó Sipos Zsuzsanna korábbi és Mihalek Zsuzsa tavalyi BAFTA- és Oscar-díja.

Múlt hét óta pedig újabb magyar Oscar-jelölésnek örül hetünk, hiszen Jancsó Dávid A brutalista vágójaként bekerült a szűkített listára.
Óriási öröm ez is. Innen is gratulálok neki és minden magyar filmesnek, aki hozzátett A brutalista, a Dűne – Második rész és a Maria Oscar-jelölésekkel elismert alkotások világsikeréhez. Példaértékű a filmiparban az állam és a magánszektor összefogása, ami az utóbbi években lehetővé tette magas minőségű mozgóképek létrehozását Magyarországon, amelyek a világ filmgyártásának élvonalából is kiemelkednek. Mindnyájunk elismerése megilleti a filmek kiváló hazai koproducereit, továbbá az NFI Filmlabor elsőrangú szakembereit, 

Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy ennyi külföldi produkció forog nálunk, amelyek alkotói, köztük

 Az NFI-nek pedig ez is dolga: koordinálni a közös munkát és védeni az ágazatban dolgozó csaknem húszezer magyar érdekeit. A koronavírus-járvány idején komplex egészségvédelmi szolgáltatást dolgoztunk ki a nemzetközi produkcióknak, hogy legalább az előkészületekkel ne kelljen leállniuk. Azaz a hátrányból előnyt kovácsoltunk, aminek eredményeként a lezárások után hozzánk tértek vissza elsőként, és azóta is sorra érkeznek a külföldi stábok. A Dűne volt a zászlóshajó, majd gyorsan követték a többiek is. Mi meg úgy döntöttünk, addig kell ütni a vasat, amíg meleg, és a föld minden táján, de különösen Hollywoodban erőteljesen reklámozni kezdtük a magyarországi stúdiókat a szolgáltatókkal együtt; az ottani szaksajtó már csak úgy hív minket, hogy Hollywood on the Danube. Ezen a területen egyébként ritkán tapasztalható harmonikus együttműködés van a magán- és az állami szféra között.

Ezt hogy érti?
Hogy mindegyik stúdió teljes kihasználtsággal és világszínvonalon működik. Csak Budapest körül négy szupermodern magánstúdió épült az utóbbi időben, a Nemzeti Filmintézet fóti stúdióbázisát pedig kormányzati támogatással bővítettük és korszerűsítettük. Februártól négy új, világszínvonalú
sound stage áll itt rendelkezésre, egyenként 2500 négyzetméteresek, de szükség esetén össze is nyithatók, azaz komplett városokat fel lehet húzni bennük.

a magyarországi stúdiókapacitás huszonkét százalékkal nőtt. Erre pedig nemcsak a meg­növekedett külföldi érdeklődés miatt van szükség, hanem azért is, nehogy éppen a hazai produkciók kerüljenek hátrányba. Nekünk mindig és mindenekfelett ez, a magyar érdek a legfontosabb.

***

Nyitókép: Mandiner/Ficsor Márton