„Nem azért mennek a munkatársak pont a Mandinerbe, mert okosak, ügyesek, jó stílusuk van, és újságot akarnak írni”? – Levél-féle Konok Péternek

Kedves Péter, engedd meg, hogy tegeződjünk, könnyebb így. A magázódásban is rejlenének lehetőségek, kacifántosabban lehet például elküldeni valakit a picsába, de sietve kijelentem, hogy eszem ágában sincs senkit elküldeni a picsába, így téged sem. Miért is tenném. Nem mondanám indulatos embernek magam, de ha olykor mégis elkap valami efféle érzés, nagyon hamar lecseng bennem. Szinte már túl hamar. Ilyenkor keresem magamban az indulat megmaradt foszlányait, de látnom kell, hogy már nincsenek sehol. Most sincsenek sehol. Olyan nagyon nem is voltak, éppen csak feltünedeztek tegnap, ahogy olvastam az egyik posztodat. 

Szoktam olvasni a posztjaidat, nem mondanám, hogy mindig, de elég gyakran. Régi szokásom, hogy olyan emberek írásait is elolvasom, akikkel nem értek egyet ebben-abban. Vagy semmiben. Az írások alatt nem csupán posztokat értek, hanem esszéket, tanulmányokat, könyveket is. Jó dolog valakivel nem egyetérteni. Jó dolog egyetérteni is, de az egy idő után unalmassá válik. Csupa olyan szerzőt olvasni, akivel egyetért az ember, hát, miféle élet az ilyen. És hát tanulni mindig van mit, de még mennyire. Azt meg tudom ítélni, hogy jól írsz. Szórakoztatóan, szellemesen. Leginkább akkor, amikor az úgynevezett élet apró-cseprő dolgairól írsz. De akkor is, amikor politizálsz. Engem – ahogy írtam már feljebb – egyáltalán nem zavar, hogy általában nem értek egyet a politikai tárgyú írásaid tartalmával. A nézőpontod, ha jól látom, egy anarchista nézőpontja, egy olyan szellemi lényé tehát, aki kívül óhajt állni az ügymeneten, legalábbis a politikai ügymeneten. Egy anarchista számára illegitim bármiféle politikai berendezkedés, azt nem fogadja el, nem adja a nevét hozzá, nem szavaz az illegitim berendezkedés egyik pártjára sem. Nem vesz részt a játékban. Illetve úgy vesz részt, hogy nem vesz részt. Emlékszem, úgy tizenhat éves koromban a szomszédban lakó Gizi néni házának ereszére felkarcoltam az anarchizmus szimbólumát, a körből itt-ott kilógó A-betűt, és még azt is odakarcoltam alá, hogy le minden hatalommal. Nem tudom, mi váltotta ki ezt a kétségkívül szerény akciót belőlem. Fogalmam sem volt, mi az az anarchizmus. Azt is be kell vallanom töredelmesen, hogy a nagymarosi katolikus templom orgonájának hátsó falába is belekarcoltam ugyanezt. Nemrég fent álldogáltam a karzaton és eszembe jutott, megvan-e még. Megnéztem, megvolt. 

Tizenhat éves korom óta nem volt egyéb dolgom az anarchizmussal. Neked nyilván még mindig van, és rendben is van ez így. Az anarchizmusról szokás azt mondani, hogy utópia. Azt hiszem, minden társadalmi berendezkedés utópia, amennyiben sosem valósult meg abban a formában, ahogy alapító atyáik megálmodták. Egyedül a királyság (a császárság, fejedelemség) intézménye nem volt utópisztikus, az megvalósult és elég sokáig fenn is maradt így vagy úgy. Mindannyian utópiák rabjai vagyunk, azt hiszem, ebben nincs különbség köztünk. De nem is szeretnék itt tovább értekezni erről, azt sem tudom igazán, hogy miért volt szükség erre a kitérőre. Talán csak azért, hogy jelezzem, nekem semmi bajom nincs azzal, ha valaki anarchistaként határozza meg önmagát. Azzal sincs, ha kommunistaként, ha monarchistaként, ha liberálisként, ha szociáldemokrataként, akármiként. Azzal sincs, ha homoszexuálisként, leszbikusként, queerként, biszexuálisként, akármiként. Ezzel soha nem foglalkoztam különösebben, nem igazán érdekel. Másvalami érdekel, nem ezek az önmeghatározások. Mert amúgy és végső soron nem tudjuk, kik vagyunk, és talán soha nem is fogjuk megtudni. Észak-fok, titok és idegenség vagyok önmagam számára is, ahogy Ady írja, honnan venném hát a bátorságot, hogy a másik titokzatos idegenségét minősítsem. Mégis ez foglalkoztatott egész életemben, ez a titokzatos idegenség, semmi más. Nem a politikai és társadalmi önmeghatározások, ezek a jobbára utópisztikus hevületek, amelyek – tisztelet a ritka kivételeknek – majdnem mindig ugyanoda torkollnak: az opportunizmusba. Így, úgy vagy amúgy, de oda és nem máshova. Azzal, ha azt mondom, jobboldali vagyok, nem mondtam semmit. Ez nem vonatkozik rám, a saját Észak-fokomra és idegenségemre. A társadalmi lényemre sem vonatkozik különösebben. Legfeljebb a lelki alkatommal állhat valamiféle távoli rokonságban. A transzcendens iránti vonzalmammal, a létezés szövedékén való folytonos csodálkozással. Ennek a csodálkozásnak igyekszem hangot adni immár negyedszázada a magam szerény irodalmi eszközeivel. Ennek és nem másnak. 

Kérdezhetnéd persze, hogy minek beszélek itt önmagamról, amikor te vagy a levél címzettje. Azért, kedves Péter, mert megszólítva érzem magam. Általad érzem megszólítva magam. A minap azt írtad ugyanis az egyik posztodban, hogy: „Én értem, hogy nem azért mennek a munkatársak pont a Mandinerbe, mert okosak, ügyesek, jó stílusuk van, és újságot akarnak írni. Azért mennek oda, mert máshová nem kellenek, és ott nem kell gondolkodással és más effélékkel kínlódniuk: megkapják fentről az aktuális véleményüket, a helyesírást meg javítja a Word.” Nyilván nem nekem szólnak elsődlegesen a fentiek, mert nem hírezek a Mandinerben, nem szoktam például Facebook-posztokat zanzásítani a felületre. Nem erre vagyok tartva. Mégis elöntött a megszólítottság izgalma, mert a Mandiner munkatársa vagyok, itt vagyok állásban. 

Kezdjük a végén, kedves Péter. A helyesírást nálam nem javítja a Word, egy ősrégi laptopon írok, még a bátyámtól kaptam, valamelyik bankból leselejtezett darab. Magamat kell korrektúráznom, vagy csak béna vagyok hozzá, hogy beállítsam, amit be kellene. „Fentről” még sosem kaptam meg az aktuális véleményemet, sem a rovatvezetőktől, sem a Karmelitából, sem a Sándor-palotából, sem az MCC főigazgatójától, sehonnan. Hiszed vagy nem, de így van. Hogy más megkapja-e, nem tudom, de ez most nem érdekes, mert most én vagyok a megszólított. Ha valamelyik kolléga szintén megszólítva érzi majd magát, nyilván megírja, hogy honnan érkezik az aktuális véleménye. Esetemben az van, hogy soha senki nem szólt bele abba, hogy mit és miről írjak. Erre persze lehetne mondani, hogy nekem könnyű, nem vagyok politikai-közéleti újságíró. Tényleg nem vagyok az, Istennek hála. Győrffy Ákos vagyok, az önéletrajzomba azt szoktam írni, hogy költő és író, esetleg még azt, hogy zenész, bár ezt, hogy zenész, valójában soha nem gondoltam magamról. A költő és író is tud problémás lenni, de ebbe ne menjünk bele. Az írásaim jó részének kulisszája a Börzsöny, de ezt elég tágasan kell értelmezni. Úgy tudom, te is megfordulsz olykor a Börzsönyben, nem kell bemutatnom a terepet. Ha kapok valahonnan aktuális véleményt, az leginkább a Börzsöny. Ez nyilván kissé ezoterikusnak hangzik, mégsem mondhatok mást. És igen, a Börzsönyből kapott aktuális vélemény bizonyos értelemben „föntről” kapott vélemény. Nem a Karmelitából, hanem a Csóványos környékéről. Nem tudom, kellek, kellenék-e a máshol, mostanában nem próbálkoztam ilyesmivel. Korábban írtam tárcákat a Magyar Hírlapba, a „G-nap” előtti és utáni Magyar Nemzetbe, a Magyar Hangba, a Literára, a Tempevölgy című irodalmi folyóiratba és a pozsonyi Új Szóba is. Elég vegyes társaság, mit ne mondjak. Egyszer régen Morcsányi Géza, a Magvető Kiadó azóta elhunyt igazgatója azt mondta nekem, hogy nem érdekli, hol jelentek meg az írásaim, őt csak az érdekli, hogy jók-e. Magam is igyekszem ilyen szemmel megítélni mások akárhol megjelent írásait. Gondolkodással és más effélékkel azóta kínlódom, amióta az eszemet tudom, az elért eredményeimről nem tudok tárgyilagosan beszámolni, ezt ítéljék meg azok, akik megtisztelnek azzal, hogy olvassák eddig megjelent könyveimet és cikkeimet. Nem hinném, hogy különösebben okos vagy ügyes lennék, ebben igazad lehet. Nem vagyok például ezermester, ezt bánom is, pedig olyan jó lenne, ha egyedül tudnék összebarkácsolni például egy rönkkunyhót, de eddig csak a madáretetőig jutottam. Abban sem vagyok biztos, hogy jó stílusom lenne. Tudja a fene, milyen stílusom van. Neked van egy karakteres írói hangod, azt látom. Otthonosan mozogsz benne. Azt hiszem, nekem is van valamilyen írói karakterem, legalábbis remélem. Amikor a Mandiner munkatársairól írsz zusammen, az bizony méltánytalan és igazságtalan. Nem tisztem megvédeni senkit a redakcióból, de nem hinném, hogy Maráczi Tamásnak, Szilvay Gergelynek, Francesca Rivafinolinak vagy Csender Leventének bárki is tollba mondaná, hogy mit és miről írjon. Most hirtelen ők jutottak eszembe, de említhettem volna másokat is. Nem vagyok naiv, és nem hiszem, hogy a magyar sajtóban ne fordulna elő efféle tollbamondás. Előfordul, de még mennyire. Előfordul a kormányközeli sajtóban, és előfordul az ellenzéki sajtóban is. Univerzális jelenség, és közel sem csak a kormánypárti sajtó attribútuma. Nem helyeslem, hogy így van, kedves Péter. Egyik esetben sem helyeslem. Azt tartom (tartanám) helyesnek, ha egy újságíró mindenféle befolyásolás, „felülről” kapott instrukció nélkül dolgozna, ha jobboldali, ha baloldali, ha akármilyen. De hiába tartanám én ezt helyesnek, jól látható, hogy megint csak az utópiák délibábjait kergetném, mint szinte mindnyájan. 

Tegyük a kezünket a szívünkre, kedves Péter: hol látjuk a hazai sajtóban az olyannyira áhított autonómiát, az önálló véleményeket, a mindenféle sugallatoktól mentes, hiteles megszólalásokat? Megmondom, leginkább hol látjuk: legfeljebb eldugott, kevéssé olvasott, többé-kevésbé marginális felületeken, illetve a „mainstream” felületeken itt-ott, elszórtan, ritkásan, alkalomszerűen. A közösségi médiában tomboló véleménycunamit most ide sem citálnám, az maga a pokol, egy-egy bugyrában olykor némi reménykeltő, pisla fénnyel. Amennyire látom, összességében így van ez: vannak tisztességes, jószándékú írástudók a kormánypárti sajtóban és az ellenzéki sajtóban is, nem számosan, de vannak. És vannak sokan, akik vitetik magukat az árral balra vagy jobbra opportunizmus, indulatok, vagy e kettő keveréke által hajtva. Vagy egyszerű butaság, tájékozatlanság, akármi által hajtva. Vagy azért, mert tényleg azt gondolják valamiért, amit. Hogy miért alakult mindez így, abba most tényleg nem érdemes belemenni. Számos oka van ennek. Kedves Péter, megszólítva éreztem magam, igyekeztem eleget tenni a megszólításnak. Biztos vagyok benne, hogy nem leszel maradéktalanul elégedett a válaszommal. Én sem vagyok maradéktalanul elégedett. Sosem vagyok az. Annyit ígérhetek csupán, hogy az aktuális véleményemet továbbra is odafentről, a középhegységi erdőkből fogom beszerezni a magam sajátos módján. A Ryanair-ben pedig tényleg nem lehet megbízni, ezt csak azért biggyesztem a végére, hogy lásd, tényleg olvaslak. 

(A nyitókép forrása: Konok Péter Facebook-oldala)