Mindig mosolygott

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás

„Az év második napján megérkezett a hír, amelynek talán soha nem kellett volna megérkeznie. Igaz, napok óta tudtuk, hogy nagy a baj, aggasztó hírek jöttek rosszullétről, kórházi ápolásról. És ha az ember a 104. születésnapjára készül, bármi megtörténhet vele…

Meghalt Keleti Ágnes.

Azt hiszem, leginkább azokat a képkockákat, filmfelvételeket érdemes róla magunkban rögzítenünk, amelyek messze-messze az időben, a múlt század közepén megörökítették a hőstetteket. Keleti Ágnes ugyanis ennek a nemzetnek a többszörös olimpiai bajnoka, örökös legendája, példaképe. Csodálva hallgattuk a róla készült dokumentumfilmekben, milyen derűsen és intelligensen beszélt az életéről, a barátairól, hajdani társakról, sportolókról, de fontos döntésekről, örömökről, sorsfordító helyzetekről is.

Meghalt Keleti Ágnes.

Valaha az ő sorsában magyarok milliói ismertek a maguk sorsára, de a kelet-közép-európai befejezetlenségi együttható miatt ma is ott motoszkál sokunkban a kérdés, hogy mi lett volna, ha… Ennek a kérdésnek a haszontalanságát egyébként maga a tornásznő adta meg, amikor elmondta: nem érdemes azon meditálni, mit tenne újra, hiszen az élete már lezajlott, nem kezdheti újra.

Valahogyan így kellene gondolkodnunk a nemzeti sorsról, közös feladatainkról is. A kényszeres múltba túrás helyett jelen időben élni. Néha arra is gondolni, hogy lesznek utánunk jövők, és a méltó élethez szükséges fizikai és lelki tartományokat valahogyan tovább kellene örökíteni számukra. 

Keleti Ágnesnek és a magyar huszadik század bajnokainak, katonáinak, polgárainak, üldözöttjeinek és túlélőinek, vagyis magyaroknak, zsidóknak, németeknek, szlovákoknak, románoknak, lengyeleknek, oroszoknak, cigányoknak, olaszoknak és mindenkinek, aki a háború poklában megmerítkezett, nehéz sorsot szabott a történelem. Családok szétszakítása, rokonok pusztulása, elvett állampolgárság, kifosztott házak, menekülők a vonaton, rettegő nők és gyerekek az óvóhelyeken, fagyott katonák a hóviharban, lebombázott városok – ezt hozta számunkra a háború.

Sokunknak ez a végső tapasztalatunk a véres huszadik századról, amely nemcsak emberéleteket rabolt el tízmilliószámra, de feldúlt országokat, eltüntetett régiókat, koldusbotra juttatott egész népeket. Nagyszüleink mégis méltósággal viselték a sorsukat. Ha túlélték a legrosszabb időket, elfogadták, hogy sorsukon ők maguk nem tudnak változtatni, ahhoz kegyelem szükséges, amit földi műhelyekben csak szűken mérnek a hatalmasságok.”

***