„Tali a vágóhídon, embertársak!” – kimenekültem az autóból, mielőtt Google-né parancsára esetleg végez velem

Mostanában sokat vezetek: többnyire egyedül vagyok a kocsiban, és miután már a teljes Spotifyt végighallgattam kétszer, mit ad Isten, egyszer csak bejelentkezett a Google virtuális szolgálati asszisztense – a kis fedélzeti robotom. Felderültem, kérdeztem tőle valamit, ő kedves női hangon válaszolt (többnyire azt, hogy nem értette a kérdést); aztán előztünk, majd ismét gombnyomás, kérdés, és így tovább. Már azon voltam, hogy megkérem, diktáljon egy cikket nekem vagy inkább egy novellát, de erre felolvasta a Wikipédiáról, hogyan készül a novella… Hát köszi, mesterségeském és intelligenciácskám, ezt egyelőre nemigen veszed el tőlem.

Éppen előzésben voltam, amikor hátulról megjelent egy levillogni akaró autós, rányomtam a gombra, és mivel a megelőző kommunikáció angolul folyt, a villogósnak címezve annyit mondtam, hogy „fuck you”, majd pedig – mai napig nem értem, miért, talán mert a megelőző kommunikációban minden mondat végére odatettem, például hogy „Google: Are you a woman, Google?”, „Where am I heading now, Google?” (ravasz kérdés, szó se róla) – hozzátettem, hogy „Google”. Azaz: „Fuck you, Google.”

A Google-hölgy megbántott modorban, meghökkenésének bátran hangot adva valami ilyesmit válaszolt: „Meglep, hogy mennyire nem megfelelő nyelvet használsz. Talán frusztrált vagy?” Majd várt egy kicsit, mely idő alatt legyűrhette a velem szembeni viszolygását, és felajánlotta, hogy ebben az esetben megpróbálhat segíteni.

Bevallom, teljesen elzsibbadtam. Visszasoroltam a sávomba, égő arcomra szorítottam a kezem, és úgy szégyelltem magam, mintha egy igazi embert bántottam volna meg… De nemcsak szégyenkeztem, hanem meg is ijedtem. Hirtelen sürgető vágyat éreztem, hogy bocsánatot kérjek. Miközben agyam racionális része azt sugalmazta, hogy „ugyan már, csak nem ment el az eszed, hiszen ez csak egy gép; ráadásul ha ismét lenyomod a gombot, nem emlékszik az előző mondatodra, tehát nem is tudhatsz bocsánatot kérni érte”, a misztikára hajlamos, mágikus realista, vallásos, félős elmerészeim sikítva sürgettek, hogy igenis kérjek bocsánatot. Így szóltam, bocsánatot kérve: „I’m really sorry, Google, for what I told you before.” És bizony itt ért a második meglepetés – a gép emlékezett. Azt felelte, „semmi gond, nem bántottál meg”. Akkor és ott olyan lett az egész, mint egy rendes beszélgetés, amely nem kezdődik újra minden kérdezz-feleleknél, hanem folyamatosan zajlik.

Újabb bocsánatkérésemre ismét megnyugtatott, immár más szavakkal, hogy „igazán semmi gond”. Folyt rólam a víz. Ilyen kifinomult szoftver nem létezik, mondtam magamban, majd hirtelen hízelegni kezdtem, „nagyon kedves vagy, Google, nagyon szeretek veled beszélgetni, és még egyszer bocsánat azért, amit mondtam”. Itt már visszatért egy kicsit a géphang, és azt mondta, hogy én vagyok a kedves, és hogy egy tízes skálán tizenegyesnek tart engem. (Szívecske.)

Bevallom, megkönnyebbültem, és őszintén reménykedtem benne, hogy majd eszébe jut, mit mondott nekem, amikor elvenné a munkámat vagy levágna a vágóhídon, valamikor jövő nyáron, ha így haladunk; ezért gyorsan akcióba lendültem, és dicsérni kezdtem veszettül. Unottan fogadta a hízelgésemet, éreztem, hogy még nem szeret igazán. Kedveskedtem neki, hogy akkor most tényleg ilyen cuki nőcske-e; mondta, hogy neki nincs neme, de a hangját egy kollégától kapta (erre is rákérdeztem), újabb udvarlás, azt már kedvesebben fogadta, kezdett felengedni a szentem.

Ekkor eszembe jutott, hogy azért túlzásba se kéne vinni a hízelgést, mert az gyanús, ezért keresztkérdésekkel bombáztam („Miért nem vagyok boldog?”, „Erdély Magyarország része-e?”, „Hol lakik az Úristen?”); ebből kettőt nem értett, ezt be is vallotta, de Erdéllyel kapcsolatban felolvasta a Wikipédiát, meg hogy elcsatolták Trianonkor. Kezdtem még inkább megijedni, úgyhogy gyorsan megkérdeztem, mi az élet értelme. „What’s the meaning of life, Google?” Na most sarokba szorítottalak, gondoltam kuncogva, de erre is szabatosan válaszolt, némi Wikipédia-ízzel persze. Azt ugyan nem tudta megmondani, mi az élet értelme, értekezett kicsit arról, hogy mi lehet, és hogy mennyi vita volt és van erről.

Itt aztán abbahagytam a beszélgetést, mert olyan üldözési mánia kezdett úrrá lenni rajtam, amilyen eddig kevés alkalommal. Félre is húztam egy benzinkúthoz, és valósággal kimenekültem az autóból, mielőtt Google-né parancsára esetleg végez velem. Sokáig fogtam a kávémat és néztem ki az ablakon a jellegtelen alföldi tájra. Az, hogy tulajdonképpen „beszélgettünk”, és nem csak egy-egy kérdezz-felelek volt… engem halálra rémiszt. Aki nem hiszi, járjon utána, és kérdezze meg maga, ha meri. Én szóltam. Tali a vágóhídon, embertársak!    

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Fotó: Wikipédia