Legjobb barátai az írók és művészek, feltéve, ha meghaltak: a fejfacipelő Vasvári Kovács József története

Vasvári Kovács József 1832-ben született Pakson, az édesapja orvos volt, ám korán meghalt, így neki és a testvéreinek is dolgoznia kellett. Vasvári Pestre ment, ahol beállt orgonakészítőnek, ám jött az 1848-as forradalom és nem volt számára kérdés, hogy öt testvérével együtt harcolni fog a magyar szabadságért. Ne feledjük, 16 éves volt ekkor… A levert forradalom után 1850-ben kezdte a színészi karrierjét, idővel pedig a pesti Népszínház társulatának lett a tagja és rendszeresen fellépett énekesként. A legtöbbet a Komlókertben, ahol nem egyszer hétszáz nézője volt az előadásának. Azt is tudni lehet, önkéntes tűzoltó lett, a lapok is megírták 1870-ben, hogy 

Évekkel később a Népszínházat is megmentette, szerencsére pont ott volt, mikor egy délelőtti próbán lángra kapott a díszlet, Vasvári Kovács József pedig egymaga fékezte meg a lángokat. 

Rendszeresen kijárt a Kerepesi úti temetőbe, hogy a 48-as honvédek sírjait gondozza, ahogy a lapok fogalmaztak: „ő rendezte össze a kissé megzilált hantot és koszorúkat.” Az elhagyott színészek sírhantjait is rendszeresen rendbe tette, a „vándorló fejfáról” pedig az újságok is említést tettek. 

Mikor aztán Bernáthnak is kőemléke lett, a fejfát Sárosy Gyula sírjára helyezte. Később Réthy Mihály sírjára került a fejfa, onnan pedig Hetényi Laura sírjára. A vándorló fejfa végül a kerepesi temető kápolnájának padlására került. Idő után már nem csak a sírokat gondozta, hanem az elhunyt művészek búcsúztatásán beszédeket mondott és a gyászmenet elején vitte a sírkeresztet. Jó ismerője lett a kerepesti temetőnek, olyannyira, hogy 1878-ban elkészítette és kiadatta a temető térképét, megjelölve, hol nyugszanak a híresebb személyiségek. A Vasárnapi Újság ekkor már a „holtak hű barátjának” nevezte. Ha éppen nem a temetőben időzött, akkor a Népszínházban lépett fel, de arra is volt ideje, hogy kivitelezze a Városligetben a nagy sövénylabirintust, amely hatalmas területen várta a gyerekeket, akik örömmel jártak-keltek a zsákutcákkal megspékelt növénylabirintusban. Rendszeresen az Orient kávéházban időzött, a Betsky-féle vendéglőben is volt törzsasztala és 

Vasvári Kovács Józsefről, a holtak nagy barátjáról a következőt írta a Budapesti Hírlap 1890-ben. „Legjobb barátai neki az írók és művészek – ha meghaltak. Temetésükön ő viszi a fátyolos keresztfát a halottaskocsi előtt, sírjukat gondozza, fölgyepezi és gyomlálja. Óriási gyűjteménye van halottas koszorúk hervadt leveleiből és gyászjelentésekből. 

A halála előtt nem sokkal általános megrökönyödésre elkészítette a saját koporsóját. Az egyik oldalán az szerepelt „Vasvári Kovács József, a Népszínház nyug. művésze és 48-as honvéd”. A másikon pedig ennyi állt: „Élt… évet.” A koporsót az ágya mellett tartotta és arról is rendelkezett, hogy ha meghal, akkor a koporsóban a feje alatt az a vánkos legyen, amelybe belevarratta azokat a babérleveleket, amelyeket híres halottak koszorújából vett a hosszú évtizedek során. Még arról is végrendelkezett, hogy ha meghal, az ő temetésére senki ne vigyen koszorút, a pénzt inkább ajánlják fel jótékony célra. 

1894 tavaszán még ott volt Kossuth Lajos temetési menetének az élén és ő vitte a sír fejfáját. Ekkor már Nagysurányban (a mai Szlovákia területén található település) élt, a szegény színészek menedékházában. Ott is dőlt ágynak, a nagybeteg embert pedig a híres színésznő, Jászai Mari is meglátogatta. Vasvári Kovács József végül 1894 októberében hunyt el 62 évesen. A sírhantján sokáig egy fejfal állt, majd két évvel később nem volt hálátlan a nemzet, hiszen közakadozásból elkészült a síremléke. A halála után számtalan nekrológ született, az egyik lap találóan fogalmazott: 

Nyitókép: Vasvári Kovács József avagy a holtak nagy barátja. Fotó: Mandiner