Ha Magyar Péter képes lenne észszerű gondolkodásra, akkor indulatos viselkedését megfontoltan abban a mederben tartaná, amelyben annak költség-haszon aránya számára kedvező. Ám erre habitusából, alkatánál fogva alkalmatlan: számtalan reakciója mutatja, hogy képtelen a dühét elvezetni, megfékezni, az ehhez szükséges viselkedési repertoárt egyszerűen nem sajátította el. Éppen olyan, mint a kisgyermek: ha valamiben nem érvényesülhet az akarata, az spontán agressziót vált ki belőle. Boldog lenne a magyar társadalom, ha a regresszív, frusztrációs agresszió a felnőttek közül csak az ellenzéki pártelnök sajátja lenne, ám sajnos ez nincs így, sokan küzdenek vele. Abban különböznek Magyar Pétertől, hogy nem tekintik magukat a kormány kihívójának. Magyar azonban, aki az ellenzéki választók megítélése szerint fejszének kitűnő, építőmesternek annál kevésbé. Az ellenzéki választók jelentős része azonosul indulataival, ugyanakkor az ország vezetésére alkalmatlannak tartja. S ez természetes is. Az embert megnyugtatja, ha egy bankban ott van egy biztonsági őr fegyverrel, de a pénzügyeiben nem tőle kérne tanácsot. A narcisztikus viselkedéssel kevert frusztrációs agresszió, amely a pártelnök személyiségének a sajátja, még egy problémával szembesíti: maga a személyiségtípus az, ami bizonyosan elzárja őt a jobboldali szavazótól. A konzervatív attitűddel bíró polgár, aki a rend, az átlátható struktúrák, a családi és nemzeti tradíciók értékeit vallja magáénak, zsigeri ellenszenvet érez a tartalom nélküli tajtékozás, a fenyegető tombolás iránt. Ha mindehhez hozzáadjuk, hogy a mögöttünk hagyott évek gyakorlata az volt: a polgárok folyamatos élményévé vált a döntéshozatalba való bevonódás – a nemzeti konzultációkkal, a társadalmi vitákkal –, a lehető legnagyobb konszenzussal kialakított döntéshozatal a kétharmados felhatalmazással bíró kormánytól, akkor kézenfekvő, hogy az arrogáns énközpontúság elriasztóan hat. Hiszen ha valaki úgy véli, hogy csak az a döntés helyes, amelyet ő hoz meg, s minden ellenvéleménnyel szemben elsöprő agresszióval lép fel, nehezen épít társadalmi közmegegyezést bármiről. Jaap van Ginneken, a kitűnő holland pszichológus szerint a sikeres politikusi gyakorlat egyik kulcsa „az egyén és csoport politikai interakciójának tudománya”. Sok-sok év pszichoterápiás munka vár még az ellenzék vezetőjére, amíg egyáltalán eljuthat odáig, hogy az agresszióját képes legyen kezelni. Mindezt persze fogadjuk megértéssel, és kívánjuk neki azt a derűt, amilyennel Jókai írt egy jelöltről: „– Hát a kend […] is föllépett Pesten követjelöltnek? – Föl ám. – Meg is fog bukni. – Az emberi dolog.”
Nyitókép: Balint Szentgallay / NurPhoto / NurPhoto via AFP