Nagy a baj: Magyar Péter indulatai mind jobban túlmennek a józan ész határán

A fejsze hasznos lehet, ha szét akarunk verni valamit. Ha pedig már kipróbáltunk több fejszét, és mind kicsorbult, beletört abba, amit ütöttünk, akkor egy erősebbnek látszó fokos kifejezetten vonzó eszköz. Arra, amire használni akarjuk: szétütni valamit. Építkezni már bajos lenne vele. Magyar Péter zavarba ejtő frusztrációs agresszióját hívei is elismerik, ugyanakkor hasznosnak tekintik, hiszen őket egyetlen cél vezérli: lebontani az Orbán-rendszert bármi áron. Minthogy az ellenzéknek ez lassan másfél évtizede nem megy, az ellenzéki választók rendkívüli megelőlegezett bizalmat adományoztak új reménységüknek, aki elődeinél is hangosabban, ízléstelenebbül, keményebben és agresszívabban támad. Ezzel be is gyűjtötte mindazon szavazók jelentős részét, akik a rendszerbontásra régebben másban láttak erőt.

Ha Magyar Péter képes lenne észszerű gondolkodásra, akkor indulatos viselkedését megfontoltan abban a mederben tartaná, amelyben annak költség-haszon aránya számára kedvező. Ám erre habitusából, alkatánál fogva alkalmatlan: számtalan reakciója mutatja, hogy képtelen a dühét elvezetni, megfékezni, az ehhez szükséges viselkedési repertoárt egyszerűen nem sajátította el. Éppen olyan, mint a kisgyermek: ha valamiben nem érvényesülhet az akarata, az spontán agressziót vált ki belőle. Boldog lenne a magyar társadalom, ha a regresszív, frusztrációs agresszió a felnőttek közül csak az ellenzéki pártelnök sajátja lenne, ám sajnos ez nincs így, sokan küzdenek vele. Abban különböznek Magyar Pétertől, hogy nem tekintik magukat a kormány kihívójának. Magyar azonban, aki az ellenzéki választók megítélése szerint fejszének kitűnő, építőmesternek annál kevésbé. Az ellenzéki választók jelentős része azonosul indulataival, ugyanakkor az ország vezetésére alkalmatlannak tartja. S ez természetes is. Az embert megnyugtatja, ha egy bankban ott van egy biztonsági őr fegyverrel, de a pénzügyeiben nem tőle kérne tanácsot. A narcisztikus viselkedéssel kevert frusztrációs agresszió, amely a pártelnök személyiségének a sajátja, még egy problémával szembesíti: maga a személyiségtípus az, ami bizonyosan elzárja őt a jobboldali szavazótól. A konzervatív attitűddel bíró polgár, aki a rend, az átlátható struktúrák, a családi és nemzeti tradíciók értékeit vallja magáénak, zsigeri ellenszenvet érez a tartalom nélküli tajtékozás, a fenyegető tombolás iránt. Ha mindehhez hozzáadjuk, hogy a mögöttünk hagyott évek gyakorlata az volt: a polgárok folyamatos élményévé vált a döntéshozatalba való bevonódás – a nemzeti konzultációkkal, a társadalmi vitákkal –, a lehető legnagyobb konszenzussal kialakított döntéshozatal a kétharmados felhatalmazással bíró kormánytól, akkor kézenfekvő, hogy az arrogáns énközpontúság elriasztóan hat. Hiszen ha valaki úgy véli, hogy csak az a döntés helyes, amelyet ő hoz meg, s minden ellenvéleménnyel szemben elsöprő agresszióval lép fel, nehezen épít társadalmi közmegegyezést bármiről. Jaap van Ginneken, a kitűnő holland pszichológus szerint a sikeres politikusi gyakorlat egyik kulcsa „az egyén és csoport politikai interakciójának tudománya”. Sok-sok év pszichoterápiás munka vár még az ellenzék vezetőjére, amíg egyáltalán eljuthat odáig, hogy az agresszióját képes legyen kezelni. Mindezt persze fogadjuk megértéssel, és kívánjuk neki azt a derűt, amilyennel Jókai írt egy jelöltről: „– Hát a kend […] is föllépett Pesten követjelöltnek? – Föl ám. – Meg is fog bukni. – Az emberi dolog.”  

Nyitókép: Balint Szentgallay / NurPhoto / NurPhoto via AFP