„Oroszország nem enged a provokációnak” – odaszúrt az ukránoknak az orosz külügyi szóvivő

Marija Zaharova kitért Marine Le Pen ítéletére is egy moszkvai sajtótájékoztatón.

Nincsenek átmeneti idők, minden idő főidő, kár várni az „átmenetek” végét.
2024 váratlanul mozgalmas esztendő volt mind a kül-, mind a belpolitikában. Hasonlóan mozgalmasnak ígérkezik 2025 is, hiszen legalább három hatalmi centrumban áll be változás: Washingtonban teljes fordulattal, Berlinben szintén jelentős átalakulás várható, Párizs pedig kiszámíthatatlan. Az orosz–ukrán háború egyre elkeseredettebb, az ukránok mindent igyekeznek megtenni, hogy a jelen állásban elkerüljék a békekötést. Hatalmi átrendeződés történt az Egyesült Királyságban, és lehetséges, hogy Spanyolországban is sor kerül rá.
Itthon a kutya- és Tisza párti spekulációval szemben nem várható hatalmi változás. A harmadik Magyar Köztársaságban sosem volt előre hozott országgyűlési választás, többek közt a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye okán, maximum miniszterelnököt cserélt a baloldal, többször.
Elsőre talán azt gondolnánk, hogy a koronvírus-járvány, majd a háború mikroszinten egy nyugalmas évtizednek vetett véget. Azonban nincs így:
a második Orbán-kormánynak 2010-től az ország gazdasági rendbetételén kellett küzdenie, s rögtön egy vörösiszap-katasztrófát is kapott a nyakába. Aztán kezdődött a birkózás Brüsszellel a médiatörvény, a bírák nyugdíjazása, később az Alaptörvény, majd az új választási törvény okán. 2015-ben pedig beütött a migránsválság, azóta meg hát – tudjuk. Mindig volt mivel megküzdeni.
Édesanyám mondása szerint nincsenek átmeneti idők, minden idő főidő, kár várni az „átmenetek” végét. Mondhatnánk azt is: nincsenek boldog békeidők, csak utólag tűnnek annak, például ha egy vezetés képes úgy kormányozni, hogy minden válság ellenére béke és gyarapodás legyen.
A magyar ember, hiába nemzeti sportja az indítványozás és a politizálás, évszázadok óta túl tud élni a politika alatt. Túlélte a tatárt, a törököt, a németet, a nácit, a kommunistát. Talán nem véletlen, hogy a magyar történeti tudatban a nagy veszedelem mindig a tatár vagy a török.
Mindig felbukkan egy sárkány, amit le kell győzni. S ha legyőztük az Óperenciás-tengeren túlról ránk törő sárkányokat, akkor felbukkan egy a kút mélyéből, s a lányainkat követeli. Oda is kell egy vitéz, aki lefejezi a gonoszt, s annak fivéreit is, három, hét és tizenkét fejjel. Persze az is lehet, hogy megszelídítjük a sárkányokat, és a mi szolgálatunkba állnak, bár ez a fordulat a népmesékben szokatlan. Maximum a sárkány táltos lova köszöni meg a megszabadítást, és áll a szolgálatunkba.
Mi mindennek a tanulsága? Hogy kár várni valamiféle beköszönő földi nyugalmat. E világon az élet izgalmas, s ez nem mindig jó. Felesleges várakozni a nyugalmas nyugdíjas évekre, amikor körbeutazzuk a világot a félretett pénzünkből – itt és most kell jelen lenni, helytállni, jól dönteni, legyen szó a saját életünkről, a nemzetéről vagy globális ügyekről, tegnapról és holnapról, középtávról vagy hosszú távról. Talán ezért mondta Szent Ágoston, hogy ez a világ siralomvölgy. Persze mi szeretjük ezt a völgyet, és nem sokan kívánnak a hegytetőre költözni, ott vág a szél, és nincs árnyék. A völgyben szélárnyék van, megterem minden földi jó, csordogál a patak, süt a nap. Azonban amikor már minden jól megy, felbukkan benne egy sárkány. A lakosok vagy behódolnak, vagy egy szegénylegény, vándorvitéz megküzd vele.
A történelem 2025-ben sem ér véget, és lehetséges, hogy folytatódnia kell a sárkányszelídítésnek. Nevezhetjük szuverenitásharcnak is, meg a sárkányok háborúitól való távolmaradásnak. Hogy mégis nyugalmas szeglete, völgyecskéje maradjunk a világnak.
(Nyitókép: Zoltan Fischer/AFP)