Melyik a mi jövőnk – a fény vagy a sötét?
A Megalopolisz igazi szerzői film, mely igyekszik a mainstream és a művészfilm mezsgyéjén maradva egyensúlyozni, de a legtöbbször utóbbi felé mozdul el, ezzel más rendezők munkásságát is megidézve egy-egy pillanatra. Rengeteg szimbolika és mondanivaló rejlik benne, méghozzá rendkívül fontosak. Ez a mondanivaló azonban kevesekhez fog igazán elérni, és leginkább talán a kevéske maradék nonkonformista nedves álmait váltja valóra.
Mert a Megalopolisz egy Marcus Aurelius-idézetekbe burkolózó vizuális lázálom metaforákkal és érzésekkel nyakon öntve.
Néha nagyon szájba rágósan, néha burkoltabban, míg akadt olyan is, mikor nem szégyellem, de válaszra várva felmutattam volna a „mire gondolhatott a költő” kártyám. Emiatt sem lesz tömegfilm, emiatt sem akarja majd mindenki szeretni, vagy legalább elfogadni. Az is lehet, hogy túl sokáig készült, így összezavarodtak benne a dolgok. Az viszont biztos, hogy egyedi és különleges filmről van szó. Amikor pedig megszólal Beethoven 7. szimfóniája, lesz, aki belül megremeg, és úgy érzi, hogy ennek az utazásnak a végén tapsolnia kell.