„Minket a menetszél hűt, különben vége volna a 140 éves történetnek” – Ókovács Szilveszter a Mandinernek

Nyitókép: Nyitókép: MTI/Máthé Zoltán

Idén ünnepli alapításának 140. évfordulóját a Magyar Állami Operaház. A jubileumi évad részeként szeptemberben elindul a Marton Éva Operastúdió, amely lehetőséget ad színpadi tapasztalataik bővítésére a pályakezdő operaénekeseknek, de az intézmény ünnepi társulati üléssel, az örökös tagokat bemutató reprezentatív kiadvánnyal és a felújított Operaházról szóló fotóalbummal is készül a jubileum megünneplésére. 

A Magyarország egyik legnagyobb kulturális zászlóshajójának számító – 140 éves – Operaház főigazgatójával, Ókovács Szilveszterrel beszélgettünk tartalmas múltról, a jelen harcairól, lehetséges jövőképekről és az évfordulót beárnyékoló borús felhőkről.

***

140 éves az Operaház, ugyanakkor sok borús felhő árnyékolja be ezt az évfordulót.  Ha kicsit visszamegyünk az időben: az újbóli kinevezése körüli adok-kapoktól kezdve, a sztrájkon át a forrásmegvonásokig elég sok fájó pontot találunk. Egy tágabb – 140 éves perspektívában elhelyezve – mennyire terhelt időszak ez a mostani az OPERA életében?

Egy nagyrepertoárt játszó, nemzetközi értelemben is komoly teljesítménnyel bíró operaház életében nincs, ab ovo nem lehet „terheletlen” időszak. Már az Ybl palota építése közben is sokallták a költségeket, sőt, a „magzatkor”, a tervezés előtt arról is nyolcéves vita folyt, mi végre lenne ez az egész? Ami egy nagy Hunyadi-tabló, a Hattyúk tava fehér képe vagy Mahler 8. szimfóniájának élvezete közben oly természetes – 200 kolléga áll-ül-zenél-énekel-táncol-biztosít-készít elő a színpadon meg az előtt-alatt-felett-mellett-mögött –, 

És persze, igaz, hogy idebenn sem egyszerű soha: másfél ezer művész, dolgozó és gyermek (meg szülő) életének összhangja egy másfél ezres társasház „egyetértésének” esélyével azonos. Ez nyilván lehetetlen, ezért is létezünk hierarchiában – meg azért is, mert végső soron ez egy nagyvállalat, sőt, vállalatcsoport. És darabideje már a vélt, sőt, a kitalált sérelmek is országos publicitást kapnak, ami mindig olaj arra az önveszélyes tűzre, amellyel magát az OPERÁ-t gyújtogatnák egyesek. Szebben mondva: sok jó ember kis helyen is… nagy zajjal jár. Az operaházak már csak ilyenek, régen is minden társasági rovatot megtöltöttek.

Mit emelne ki az elmúlt közel másfél évszázadból?

Építészetünk egyik fő műve Ybl Miklós Operaháza, de ugyanúgy a magyar kultúra egyik fő műve, jelentős lépése a legnagyobb intézmény létrehozása, amely ugyanekkor, 1884 szeptemberében történt, 400 taggal. Eleink vállalták a sziámi ikrek szétválasztását, és az Astorián létező Nemzeti Színház is bizonyára megkönnyebbült ettől. 

Az Operaház nemcsak a művészetet szolgálta az elmúlt időben.

Mivel sokáig egyáltalán nincs Budapesten az Operaházhoz hasonló méretű profán tér – az Erkel Színház (Népopera, Városi Színház) magántulajdon, és amikor már nem, akkor sem olyan díszes –, 

Rengeteg külföldi sztár és celeb is jelent meg benne: énekelt Caruso, Carreras és Domingo, vezényelt Mahler, Klemperer és Richard Strauss, betanított itt Puccini és Mascagni, meglátogatta II. Erzsébet és Diana, tényleg vége nincs a sornak. Az OPERA DigiTára frissül a jubileumra, több millió adat kereshető rajta, a nyitó előadástól máig. Érdemes benne elveszni, ez a világ legnagyobb grátisz operaházi archívuma, nagy büszkeség, hogy mi digitalizáltuk az anyagot.

A legutóbbi több ezer előadás már az önök irányítása mellett zajlott. De sztrájk sosem volt, csak idén.

Azt a márciusi hat napot mindig is tragédiának tartottam. 140 év alatt volt, hogy nem jutott fizetés, háború vagy forradalom miatt bezárt a Ház, ostrom délelőttjén még játszottak, de olyan is, hogy fűtetlen teremben kellett énekelni, ruhatárban zenélni, balettpadló nélkül táncolni. Nem létezett szolgálatszám, elképesztő előadás mennyiséget produkált a mainál nagyságrenddel kisebb társulat. És nem jártak mindenféle juttatások babaprémiumtól jubileumi gyűrűn át hűségnapig és pulykapénzig. 

Társadalmi lakmusz is vagyunk, ekkora mérettel már értelmezhető mintázat, és a hiszterizált állapot ma a nagyképen is ténykérdés. Sokaknál ott húzódik az idegi alaphelyzet ma, ahol régebben már a roham szintje volt.  

Sokféle információ kering a sztrájk kapcsán. Nagyságrendileg hány emberről beszélünk?

Szakszervezetnek csak a dolgozók negyede tagja, a többiek lefagyva szemlélték a történteket. A törvény már 10% felett jogosítja őket a teljes tagság képviseletére, amelyet dokumentálható módon biztosan nem kérdeznek meg álláspontokról, lásd a teljes balett társulat minapi, jogos lázadását és a kilépéseket a szakszervezetből a nevükben kiharcolt, de ellenük érvényesülő Kollektív szerződési probléma kapcsán.  

Mégis, márciusban az egész intézmény sztrájkolt.

Nem, az OPERA harmada sztrájkolt és nem is egész nap: elég ugyanis, ha nappal rendben próbálnak, és csak az esti előadás első felében néhány tucat muzsikus vagy műszakos kolléga áll keresztbe, „gördíti” a munkabeszüntetést. 

És ezt még bejelenteni sem kell különösebben, mert a magyar sztrájkjog egyetlen A4-es lap, és aki vissza szeretne vele élni, simán megteheti. Más kérdés, hogy magának okoz vele kárt, hisz azt kellene megérteni, hogy az OPERA tényleg mi magunk vagyunk. A túlzsarolással magát az intézményt siklatta ki a nem is innen, hanem a vasúttól nyugdíjba vonult külsős szakszervezeti elnök és kicsiny belső szektája, ahova általában a gyengébb minőség gravitál védelemért. 

Most elkezdtek farizeus módon aggódni, mi lesz, ha tényleg nincs középtávú fedezet a kizsarolt összegre – és engem sem vigasztal, hogy ezerszer mondtam el és minden tárnak személyesen is, 

Miért döntött végül úgy, hogy aláírja a sztrájkegyezséget?  

Magyar intézmény még sosem állt meg így, ebben a szférában nincs kötelező alapszolgáltatás. A vezetői tapasztalat is konkrétan zéró ezért. Elvadulni látszottak a dolgok idegileg és követelésekben: eleve jelen volt a visszamenőleges béremelés és megjelent „a következő évi KSH-becslés indexe feletti 2%-os automatikus emelés” hagymáza is, ami alighanem világcsúcs a követelésolimpián. 

December végéig tudjuk magunkat tartani a rekordokat döntő saját bevétel és egyszeri források – pl. év végi jutalomkeret – beforgatásával, aminek, persze, dolgozói szempontból semmi értelme, hisz egyébként is megkapták volna. De hát ezt akarták a pisztolycső mögül. Azután viszont még nincs zöld lámpánk.

És akkor mi a B-terv?

B, C, D és E forgatókönyv is létezhet, ahogy a világban is többféle operaházi modell üzemel. A döntés bizonyos értelemben egyszerű, és minden intézmény kapcsán ugyanígy működik: 

Jó esetben ezeknek van metszete, és akkor világos helyzetben megyünk tovább, a maga módján ugyanis mindegyik létjogosult modell.

A szakszervezetek szerint az elbocsátások célja „a megfélemlítés, az OPERA vezetése bosszút áll olyan kollégákon, akik részt vettek a béremelést kiharcoló tavaszi sztrájkban”.  

Ott pedig van néhány eszköz, egyik csak közülük az elbocsátás. Amikor a tárgyalások során erre az eshetőségre figyelmeztettem, a vasutas elnök azt válaszolta: „Bizonyos feltételek mellett létszám leépítésről lehet tárgyalni, akkor majd megoldjuk.” Természetesen tudom, hogyan gondolta: aki tagjuk, az marad, aki nem, nyugodtan mehet. Csakhogy a kollégák munkájának értékét nem a tagkönyv határozza meg, ráadásul végzetes rövidlátás is bérszintben meg létszámban, nem pedig struktúrában, minőségben és feladatellátási képességben mérni egy intézmény lényegét. Én nem lehetek ilyen felelőtlen, mert az OPERA küldetésének értelmét a közönség alapozza meg, amely fogalom egyáltalán nem létezik a szakszervezeti szókészletben. Minden alkalommal új agyalmány viszi el a pálmát: 

És hogy erre törvény van – mert tények mimikrijében is dobogós a csapat.

Pontosan mekkora kár keletkezett?

A tárgyalásokon összegeztem, 

„Ezzel jár. Majd kigazdálkodjátok.” Csak azt nem tették hozzá a megvezetett kollégáknak: igen, ezt a végül 180 milliót biztosan a ti illetményetekből, mert a villanyt fizetni muszáj, ennyien lennünk meg nem az.

A nyári nyitva tartás, amit a bevételek növelésére találtak ki, mennyire vált be?

Az OPERA saját bevételét úgy kell elképzelni, hogy minden budapesti színház és zenekar, kórus bevételét összeadják. Az a nagyságrend a mienk. A nyár egyrészt megmutatta, hogy 33 ezer fizető nézőt össze lehet szedni 10 hét alatt, ha működünk, és a kollégák is keresnek vele, dupla siker. Másfelől viszont a sztrájk miatt 45%-kal emelt, pedig ab start is magasan mindenki feletti helyár elérte a plafont. 

Megpróbáltuk, de e három szereplőből a közönség nem képes befoltozni az OPERA költségvetésén ütött lyukat 2025-ben. Marad az állam és az intézmény maga, elég világos képlet.

Az ön újbóli kinevezése óta miniszterváltás is történt.  Ez mennyiben érintette önöket?

Hogy az ember bármikor felhívhatja a közvetlen főnökét, már eleve hatalmas lehetőség. Az OPERÁ-nak elsőrangúan fontos, hogy a fenntartó tárcavezető értse a speciális működési keretet, erre utaltam a beszélgetés elején. 

Pontosan miről egyeztettek Hankó Balázzsal?

A 2024-es évet tisztáztuk, most ugrunk neki a jövőnek. De nemcsak számokról van szó. A modellt támogató tanulmányban igazi kincsként írom le miniszter úrnak az OPERA felhalmozott tudását, a társulatban foglalkoztatott művészek, a 110 repertoáron lévő, a nézőknek katarzist kínáló produkció pénzben ki sem fejezhető értékét. És a magyar operaénekesi ökoszisztéma is páratlan, pedig a jövő épp a sztrájk hatása miatt törölt 85 előadással sokuknál veszni látszik. 

A magánénekesek szabadúszók, sokkal inkább kitettek mindennek. És miközben szólista nélkül nincs operaház, a fejük felett dúl ez a méltatlan játszma, amelynek során, nem győzöm hangsúlyozni, húszra húzott lapot a szakszervezet.

Az OPERA működési költségeinek kiegészítő támogatásáról szóló határozat kapcsán Orbán Viktor jelezte, nem lesz több pénz. Akkor most mi a helyzet a támogatásokkal?  

Nem, nem elvonás van, forrás-devalválódás. A háború nyomán támadt sokszoros energiaár mindenkit sújt, aki nagy vagyont kezel – a mienk 300 milliárdos nagyságrend –, az elmúlt két év inflációja ugyanúgy, ezzel küzdünk. És a munkamorál kapcsán azzal, hogy más együttesek jóval kevesebbet lépnek fel jóval többért, mint az OPERA gárdája. Aki kijönne a támogatásból úgy is, ha semmit sem csinálna, teljesen más inerciarendszerben létezik, mint mi, akiknek a támogatás a személyi illetményt már a kizsarolt emelések előtt sem fedezte, és persze, a villanyt is saját bevételből fizetjük. 

Ha mégis küllők közé dugják a botot, akkor sem a két nyugállományú külsős elnök esik nagyot, hanem aktív és alkotó kollégáink sérülnek. Sajnos, a változás ezzel a 2025-ös fedezetproblémával elindult. Itt is van történeti analógia, mert Bánffy Miklós gróf 1912 nyarán egy jogi kiskapu, egy fajta intéményi újraalapítás segítségével tudott csak úrrá lenni az elharapózott belső káoszon, az a döntés pedig gyümölcsözően vezetett el az Operaház első átépítéséhez, amely Medgyasszay István, egy másik kiváló építész nevéhez fűződik.  

Gyakran hozza szóba a sajtót, mintha az OPERA velünk is harcolna.

Nem éppen önökkel. Még ötven éve is minden esténkről több kritika jelent meg, ma az újságírók többsége néhány földalatti csempéről olvassa csak az OPERA szót. 

Megfordult a világ: nem ő ostromol interjúért, hanem mi keressük, hogy jöjjön már el, hadd mutassuk be azt, amiről írna. Ha a sajtónak több operaélménye, kötődése lenne, és nem ugrana minden állításra, amelyet a szakszervezet a ventillátorba hajít, ez a folyamatos számonkérőszéki hangulat sem zaklatná fel a nyilvánosságot. De mindenben mozdul a politikai egységfront, nem törődve vele, hogy nálunk bizonyára sok ellenzéki szavazót is tépnek ezzel, aki ugyanúgy dolgozni szeretne és megtartani a tényleg politikasemleges munkahelyét. Sokan jönnek és jelzik, ez az egész szereptévesztett „felügyelőbizottságosdi” nem érdekli őket, árt az intézménynek. Egyetértek, de ha kontraproduktív az érdekképviselet, a tagoknak kellene váltani vagy lépni. Le vagy ki.

A 140 év alatt ön viszi a leghosszabb ciklust az OPERÁ-ban. Nem tart attól, hogy mégis önt teszik felelőssé a kialakult helyzetért?

Próbálom összerakni, mi rosszat tettem volna? Mindhárom nyertes pályázatomban benne volt a párizsi modell, rekonstruált Operaházzal, visszanyitott Erkel Színházzal és Eiffel Műhelyházzal, utóbbiról a franciák – ebben a formában – legfeljebb álmodnak. (Ez volt a történelmi modell is száz éve: azonos időben bérelte az Operaház a Városi Színházat és vitt kamaraműveket a Várszínházban.) 

13 évet tettünk eddig bele a kollégákkal, hihetetlen intenzitás mellett. Közben digitális robbanás, covid, háború, energiabumm, demográfiai változás, mindenféle történt, jövőgömböm, persze, nekem sem volt. Ha igazítani kell, akkor annak is most van itt az ideje. Az én megtisztelő huzamosságú hivatásom éppen ez a 140 esztendős feladat, amit Bánffy, Radnai Miklós vagy Tóth Aladár a maga idejében zseniálisan oldott meg. Alakítani-működtetni kell nemzetünk és Európa e csodálatos és gigantikus intézményét, tűzön-vízen át és akár fognyomokkal a karunkon, de eljuttatni a 141. születésnapjáig. És tovább és még tovább!